Éremtár

Az Éremtár gyűjteménye jelenleg 4826 művet számlál. Gyűjtési területe a 19–21. századi magyar művészi érmek és plakettek, a hiánypótló viasz- és gipszminták, valamint a kortárs alkotók éremnek tekintett objektjei.

A gyűjtemény magja a 20. század első felének alkotásai (3243 darab). Kisebb számú és az önálló műfajnak tekintett éremművészet szempontjából kevésbé jelentős a 19. századi kollekció (326 darab), ugyanis a század első felében készített emlékérmek még minden tekintetben a vert pénzérmékre emlékeztetnek. Az 1870-es évek Franciaországában a művészek szakítottak ezzel a hagyománnyal: az elszigetelten álló, szobrászi jellegű motívumok helyett festői, teljes perspektivikus kompozíciókat helyeztek az éremfelületre. Ezek kidolgozásában a széles körben csak ekkoriban elterjedő redukálógép alkalmazása is segített. A magyar művészek közül elsőkként Szárnovszky Ferenc és a pályakezdő Beck Ö. Fülöp alkotott az új szemlélet alapján a 19. század utolsó évtizedében.

A legfrissebb tendenciák Magyarországra később, francia, német és részben osztrák közvetítéssel jutottak el. Hazánkban az I. világháború előtt különböző eredetű stílusok éltek egymás mellett (Schwartz István, Szirmay Antal, Telcs Ede, Berán Lajos, Juhász Gyula, Murányi Gyula, Moiret Ödön). Külön érdemes kiemelni a kor művészei közül Fémes Beck Vilmost, Beck Ö. Fülöpöt és Reményi Józsefet, akikhez az időszak legprogresszívebb törekvései kapcsolhatók.

Az 1930–1940-es évek éremművészete újabb felvirágzást jelentett a többnyire Rómát megjárt fiatal nemzedék – például Csúcs Ferenc, Boldogfai Farkas Sándor, Ispánki József, Madarassy Walter – révén, akik általánosságban Beck Ö. Fülöpöt tekintették mesterüknek.

Az 1945 utáni gyűjteményi egység jelenleg 1257 alkotást foglal magába. A II. világháború előtti és utáni időszak között a legfontosabb kapcsolat Ferenczy Béni művészete, akinek 1930 és 1956 közötti klasszicizáló korszaka mai napig a hagyományos magyar éremművészet egyik csúcsa. Az ő korai, húszas évekbeli „kubizáló” periódusa nyújtott mintát a hatvanas években lassan kibontakozó modern törekvések számára (Vígh Tamás, Czinder Antal). A másik kiindulópontot Borsos Miklós jelentette. Bár sok követője volt az általa alkalmazott vésett technikának, igazán nagy hatással a mintázó anyagba benyomkodott tárgyak lenyomatából (mintegy anyagkollázsként) készített érmei voltak (Ligeti Erika).

A neoavantgárd jelentkezése is nyomot hagyott a hazai szcénában, elsősorban az újgeometrikus törekvések révén (Csiky Tibor, Lugossy Mária), de kissé megkésve még a konceptualizmus is megjelent (ifj. Szlávics László). Ezek a leginkább éremművészeti objekteknek nevezhető alkotások jelentősen kitágították a műfaj fogalmát.

A kortárs éremművészet tendenciáit lehetetlen összefoglalóan jellemezni, technikai szempontból azonban talán a legfontosabb a nyolcvanas évek elején újra felfedezett úgynevezett viaszveszejtéses öntési eljárás, amely napjainkban is meghatározó a művek létrejöttében.