MÚZEUMI SZOBROK – KORTÁRS REFLEXIÓK

A múlttal történő kapcsolatteremtés Fülöp Gábor munkamódszerének egyik alapja. Az archaikus vagy korai művészet fundamentumként szolgál számára. Egyrészt a szobrászati hagyomány modelljeként, másrészt munkáinak tematikus kiindulópontjaként is tekint ezekre a művészeti tradíciókra. Fülöp munkáiban sajátosan értelmezi újra a szobrászat hagyományos technikáit és tematikáit. Érdeklődése középpontjában az élő organizmusok egymással és környezetükkel való viszonya áll, visszatérő témája az emberi test. Szemléletmódjának alapja a keleti filozófia és a panteizmus. Kulcsfontosságú számára a szobrok felülete, amely a belső és a külső határaként egyszerre elválaszt és összeköt. Művének inspirálója Dinnert Ferenc Pál
Flóra című alkotásának anyaghasználata és a mű klasszikus szobrászati előképekhez való viszonya volt. Saját panteisztikus Flóra-verziója Dinnert szobrának hasonló testtartású és azonos léptékű, magára a mitologikus témára is reflektáló parafrázisa. Fülöp szobrán a kurtizánból a tavasz istennőjévé vált Flóra testét borító virágok elfedik az eredeti plasztikán is csak sejtelmesen elővillanó női bájakat. Ezzel a nőalak végképp istenséggé lényegül és eggyé olvad a tavaszi természettel.




A kiállítási projekt ötletét az adta, hogy a Magyar Nemzeti Galéria 19–20. századi szoborgyűjteményében őrzött közel ötezer szobor közül csak alig több mint százat láthat a közönség. Ezért szeretnénk élőbbé és láthatóbbá tenni a múzeumi anyagot kortárs szobrászok, szobrászati tevékenységet folytató képzőművészek bevonásával.

A projekt kapcsolódik ahhoz a kutatáshoz is, amelynek témája a kortárs (szobrász)- művészetben megfigyelhető klasszikus hatások, elsősorban a magyar szobrászati hagyományok továbbélése jelenkori szobrászatunkban. A muzeológia, az archiválás a nemzetközi művészeti színtéren is a kortárs művészet egyik központi témájává vált az utóbbi években.

A felkért művészek kiválasztásában szempont volt, hogy mind korosztályban, mind technika- és anyaghasználatban, mind szemléletmódban a projekt adta keretek lehetőségein belül a kortárs magyar szobrászat minél szélesebb spektrumából kerüljenek ki, külön figyelmet fordítva a hazánkban nagyon jelentős női szobrászokra.

A meghívott alkotókat arra kértük, hogy a Szobor Osztály anyagából válasszanak ki egy-egy inspiratív, kiállítható állapotban lévő művet, esetleg műegyüttest (több összetartozó darabból álló plasztikát). A kiválasztott műtárgyak elsősorban a jelenleg raktárban lévő művek közül kerültek ki, és ezeknek a szobroknak az inspirációja nyomán készültek a kortárs alkotók művei.

A kortárs művészek szabadon készíthették el saját alkotásukat, sem műfaji, sem technikai megkötés nem volt (a kiállításra szánt mű lehet hagyományos szobor, egyéb plasztikai mű, installáció, objekt, digitális alkotás vagy koncepcionális mű stb.)
– a lényeg, hogy a gyűjteményünkben lévő szoborra reflektáló, annak formai, plasztikai kérdéseit vagy tartalmi vonatkozásait továbbgondoló művek kerüljenek kiállításra.

A kortárs alkotásokat és a forrásul választott múzeumi szobrokat együtt installálva egyfajta „gerillakiállításon” mutatjuk be, más-más kiállítási téregységekben, egy-egy hónapig. Havonta tehát egy kortárs alkotó művet a gyűjteményünkből választott szoborral együtt látható, változó helyszíneken.

A különböző helyeken felbukkanó szoborpárok a múzeum hétköznapjait is élőbbé, elevenebbé teszik. Szándékosan beleavatkoznak a múzeum mindennapjaiba és megbolygatják a múzeumi közeget. A kortárs és a múzeumi szobor nemcsak egymással lép párbeszédre, átértelmezve egymás értelmezési tartományát és formai relációit, hanem átírják az adott állandó kiállítási terekben lévő műalkotások viszonyrendszereit is, új kontextust teremtve, teljesen megváltoztatva hangulatukat és tartalmi vonatkozásaikat.

Projektünk izgalmas kísérletnek ígérkezik, amely elevenségét a raktári közegből kiállítási pozícióba kerülő műtárgyak felbukkanásának köszönheti – jelezve azt is, hogy a raktári státusz legtöbb esetben csupán ideiglenes állapot, bármikor megváltoztatható. Ugyanakkor a kortárs alkotások párbeszédre hívják és új szempontokkal gazdagítják a múzeumi anyagot. Ennek a diskurzusnak a helyszíne a már meglévő múzeumi közeg, ahol az állandó kiállításon lévő többi műtárgy is bekapcsolódik a beszélgetésbe. A párbeszéd eredményeként a nézők egy interaktív akció részesei lehetnek.

Szeifert Judit

művészettörténész, kurátor