A művészetek történetében gyakran találkozunk művészcsaládokkal, sőt, valóságos művészdinasztiákkal is. A magyar művészet egyik legjelentősebb 19. századi művészcsaládjának három generációjában mintegy nyolc művésszel találkozunk. Idősebb Markó Károly és gyermekeinek története szinte külön fejezete a magyar képzőművészetnek.
Idősebb Markó Károly (1793–1860) a magyar festészet egyik legfontosabb alakja. Nehéz is megállni, hogy ne őróla, hanem gyermekeiről szóljunk. Annyit mindenképpen érdemes elmondanunk róla, hogy 1822-től kezdve Bécsben és Kismartonban élt, 1834-ben pedig végleg Itáliába költözött, s gyermekei is jobbára ott éltek. Markónak nyolc gyermeke volt, s ebből öten szintén festők lettek. Valamennyiük festészetében meghatározó volt apjuk stílusa.
Markó Ferenc: Az acsai Prónay-kastély, 1858, olaj, vászon, 58 × 107 cm, Magyar Nemzeti Galéria
A nyolc Markó gyerek között a legidősebb az ifjabb Károly (1822–1891) volt, szintén kiváló festő, aki mindvégig magyarnak vallotta magát, bár egy szót sem tudott magyarul. Gyermekkorában egyik testvére véletlenül kiszúrta az egyik szemét, de Károly festészetében ennek a fogyatékosságnak semmi jelét nem tapasztalhatjuk. Az ő fia, Enrico (1856–1930) ugyancsak festő volt. A második fiú, Markó András (1824–1895) Bécsben született. Első festményeit Pesten állította ki, járt Magyarországon is, de idősebb korában már teljesen elfelejtett magyarul. András leánya, Katerina is festő lett; az ő munkásságát sajnos nem ismerjük. 1831-ben Kismartonban születtek az ikerlányok, Katalin és Julianna. Julianna gyermekkorában meghalt, Katalin is csak 34 évet élt meg, de egyetlen ismert festménye alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy kiváló tehetségű művész volt.
A legkisebb fiú, Markó Ferenc (1832–1874) volt az egyetlen a Markó gyerekek közül, aki Magyarországon telepedett le, ahol életképek, tájképek mellett kártyaillusztrációkat is festett. Ferencet még egy leány követte, az 1840 körül született Barberina, aki szintén festő lett, s többnyire apja munkáiban segédkezett. Markó Ferenc 1854-ben költözött Pestre, de képei már korábban is szerepeltek a pesti kiállításokon. Egy 1858-ban, Bécsben kiadott magyar nyelvű életrajzgyűjtemény szerint Markó Ferenc „magas karcsú ifjú, fekete bajusz és szakállal, nagy éjfekete szemekkel; magaviselete egészen magyaros, s ő sokat tesz arra, hogy nemzetünk fia”. Ecsetje „boszorkányi hamarsággal teszi láthatóvá képzelme tárgyait, s ezek hol szelídek, hol meg hajmeresztők. Sokan szerették volna eltanulni festészi modorát, de hiába, nem bírtak titka fenekére hatolni.” Markó Ferenc tevékenysége alig két évtizedes magyarországi pályafutás után szomorúan ért véget. 1873-ban a budai tébolyda „lakója” lett, s alig egy év múlva ott is halt meg.
Markó Ferenc egyik fő műve az acsai Prónay-kastélyt és környezetét ábrázoló tájképe. A kép nemcsak egy virágzó birtok topografikus hűségű ábrázolása, hanem mintaszerű darabja a biedermeier tájképfestészetének is, amelynek az ember által megformált rend áll a középpontjában. Itt nem a romantika borzongató vadságát érezzük, hanem azt, hogy egy áttekinthető, bejárható és befogadható világban élünk. Ez a táj, ez a világ minden apró részletében érthető és felfogható. Enteriőrszerű, azaz léptéke az ember otthonára és belső világára szabott. Ezen az ápolt és gondozott parcellákkal tagolt birtokon uralkodik szerényen, nem hivalkodóan, a templom társaságában álló kastély. Az előtérben lévő figurális csoport a tájban megjelenített természeti rend emberi vetülete, melyben úr és paraszt egyenrangú félként, szinte a föld közös gazdáiként jelennek meg.
2019. május 15.