Az 1950-es évek képzőművészetében a kultúrpolitika a szovjet mintájú szocreált tekintette irányadó és követendő stílusnak. Nem véletlen, hogy a sztálinista diktatúrának véget vető forradalom után, a nevezetes 1957-es Tavaszi tárlaton az addig elnyomott, károsnak, reakciósnak, formalistának kikiáltott különféle modern irányzatok hirtelen valami eklektikus kavalkádban, szinte egyszerre jelentek meg a nyilvánosság előtt. Ennek ellenére az új kultúrpolitika körülbelül 1958-tól megfogalmazódó elvárásai ismét visszalépést jelentettek a régi szocreál dogmákhoz: a művészektől „a mai élet élményanyagán” alapuló szocialista és realista művészetet vártak el, ami ugyanakkor a szocialista építés ellentmondásait is képes kifejezni. A teljesíthetetlen és világosan nem kifejtett elvárások közepette született meg a modernizmusnak egy különös, újabban „szocmodern”-nek nevezett változata, ami alapvetően határozta meg az 1960-as évek művészetét.
Bartha László: Állomás, 1961, olaj, vászon, 60 × 80 cm, Magyar Nemzeti Galéria
Mi volt ennek a szocmodern stílusnak a jellemzője? Leginkább egy olyan geometrikus stilizálás, ami nem az ábrázolt motívum belső szerkezetéből indult ki, hanem inkább egy építészeti állványzatra emlékeztető struktúrán keresztül láttatta témáit és figuráit. A hivatalos ideológia szerint a dolgozó nép a szocializmust építette, s ezáltal az optimistán elképzelt jövő is „épült”. Az 1958 utáni nagy lakótelep-építések, ipari beruházások mindennapi élménnyé tették az állványerdők, daruk, gépek látványát. Az „építés” a korszak magyar művészetének egyik egyetemes metaforájának tekinthető, s érdekes módon ebben a tematikus keretben éledt újjá a klasszikus avantgárd konstruktivista öröksége, s ezzel együtt a megtűrt vagy olykor tiltott absztrakt, geometrikus művészet lehetősége is.
A hatvanas évek kritikájában gyakran visszatérő fordulat volt az öncélú modernkedés, vagy a csupán formai külsőségeket utánzó formalizmus megbélyegzése. Az elvont, absztrakt forma azonban egyből elfogadhatóvá vált, ha a mű címében olyasmire utalt, ami például a szocialista építés tematikájához illeszkedett. Ezért az 1960-as évek festészetében nagyon jellemző, hogy a művészek milyen címeket adtak műveiknek. Az elvont, absztrakt vagy erősen stilizált kompozícióknál sokszor épp a cím segített érthetővé tenni az egyébként érthetetlennek tűnő alkotást. A jól megválasztott cím ezenkívül arra is jó volt, hogy a zsűri szemében is elfogadhatóvá tegye a művet. Minden olyan cím, ami valamilyen módon a szocialista építőmunkára, az iparosodásra, a tudományos-technikai fejlődésre utalt, már szinte önmagában garantálta, hogy így a hozzá tartozó mű is átjuthat a zsűri szűrőjén.
Ebből a szempontból is érdekes az éppen ma 112 éve született Bartha László (1908–1998) életműve. A festőként, grafikusként, illusztrátorként, sőt restaurátorként is jelentős életművet alkotó Barthának ez a képe, az Állomás is olyan mű, amit a címe tesz tipikusan a korszakra jellemző alkotássá. Kétségtelen, hogy a képen futó fekete vonalak a sínpárok és felsővezetékek monoton ritmusát idézik föl. A kékes alapon felvillanó piros, zöld és sárga fények pedig vasúti jelzőfények lehetnek. Egy nagy állomás közelében járunk, ahol már összesűrűsödnek a vágányok, s a szerelvények indítása és fogadása is bonyolult, összehangolt munkát igényel. A képen azonban nem vonatokat látunk, hanem csak fényeket és vonalakat. Lüktető, dinamikus, szinte szürreálisan üres térben villannak föl a fények, tűnnek el a vonalak, és az állomás, ott valahol a horizont peremén, ijesztően távolinak és kietlennek tűnik. Nem véletlenül írta a Népszabadság kritikusa, Székely András 1974-ben, hogy ez a festmény „elkészülte pillanatában a korszak legjobb munkái közé tartozott. Kiegyensúlyozott szerkezet, visszafogott és mégis erőteljes, harmonikus színvilág, a látványhoz való kötődés és az absztrakt művészet eredményeinek szintetizálása – ez jellemezte Bartha legjobb munkáit…”
2022. augusztus 5.