Az egyik leghíresebb magyar festmény

A festmény nem olyan, mint egy könyv. A könyv sikerét az mutatja, hány példányt adnak el belőle. A festménynél megmérhetetlen, hogy hányan nézték meg. Mégis – ahogyan a könyvek esetében – a művészet történetében is vannak híres festmények. Azok, melyekről sokat írtak és beszéltek, illetve azok, amelyeket széles körben reprodukáltak. A „Tengerihántás” ebből a szempontból az egyik leghíresebb magyar festmény.

Alkotója, Hollósy Simon (1857–1918) 165 évvel ezelőtt, február 2-án látta meg a napvilágot az ország északkeleti végein, Máramarosszigeten. Szülei örmények voltak, apja, Korbuly Simon, aki divatáru-kereskedést és kocsmát üzemeltetett a városban, 1848 után magyarosította a nevét Hollósyra. A fiú szülővárosában végezte iskolai tanulmányait, majd Budapestre jött, a kereskedelmi akadémiára. Nem volt jó tanuló, inkább a zene és a művészet érdekelte. 1875-ben be is iratkozott a Mintarajziskolába, de fél év után hazatért Szigetre. Itt hivatalnokként s írnokként dolgozott, de másfél év után már maga az apja küldte őt el a müncheni királyi művészeti akadémiára.

Hollósy keveset festett. 1886-ban Münchenben megnyílt iskolája mégis hamar komoly hírnévre tett szert. Az iskolának havonta 60–70 hallgatója volt, ami így anyagilag is biztonságot adott az egyébként folyton adósságokban úszó festőnek, aki akkoriban még azt is fontolgatta, hogy anyagi gondjai elől Amerikába megy, vagy belép a francia Idegenlégióba. Hollósy iskolájából verbuválódott a nagybányai alapítók nemzedéke, akiknek rövid ideig még Nagybányán is Hollósy maradt a vezetőjük. Tanítványai rajongtak érte, a kortársak szerint pár nap után már járásuk s hanghordozásuk is olyan lett, mint mesterüké, aki jó tanár és elragadó személyiség volt. Ez a nagyszerű ember azonban csak a pénzzel és az idővel nem tudott bánni. Könnyelmű volt, rokonának címzett leveleiben másról sem esik szó, csak kölcsönökről, kérésekről, ígéretekről, s arról a nemzetkarakterológiai sztereotípiáról, hogy ő, mint örmény, a hiúsága miatt olykor ellenségnek tekinti az egész világot, pedig „így összetett kézzel soha semmit nem lehet elérni”. Ismerte önmagát, látta hibáit, de tenni ellenük nem volt kedve. Hamar összeveszett mindenkivel, odahagyta Nagybányát is, és végül szülőföldjén, Técsőn telepedett le.

Az 1885-ben festett „Tengerihántás” Hollósy életművének első jelentős alkotása. Nem kizárt, hogy Hollósy ismerte Arany János hasonló című, 1880-ban megjelent balladáját. A vers sorai egy elevenen élő népi hagyományra utalnak: „Ki először piros csőt lel, / Lakodalma lesz az ősszel.” Vagyis a piros cső a megtalált szerelem meglehetősen egyértelmű jelképe. Ehhez a hagyományhoz illeszkedett, hogy a legény, ha el tudta venni a leánytól a piros csövet, akkor csak csókért adta vissza. A piros kukoricacső Hollósy kompozíciójának is központi eleme, és nagyon finoman emeli ki a két fiatal közötti kapcsolat erős érzéki telítettségét.

A festményt még ugyanabban az évben ki is állította a Műcsarnokban az Országos Általános Kiállításon, a magyar képzőművészet történetének első átfogó bemutatóján. Díjat is nyert vele, csak éppen eladni nem tudta. A képet végül egyik rokona, a leveleiben csak „kedves öcsém Móni”-ként emlegetett Páll Emánuel vette meg 600 forintért, akitől a szintén máramarosszigeti Csapody Sándorhoz került a mű. A festményt 1915-ben vásárolta meg a Szépművészeti Múzeum, s ekkor kezdődött a mű igazi ismertté válása. Már akkoriban több helyen reprodukálták, Hollósy 1918-as halála után pedig a művészről szóló cikkekben változatos szavakkal méltatták a „Tengerihántás” bensőséges témáját, finom színvilágát, festői gazdagságát. A festmény 1955-től kezdve szinte folyamatosan látható volt a Szépművészeti Múzeum, majd a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain, s talán ennek is köszönhető, hogy a korszak egyik legismertebb festménye lett.

2022. február 2.