Vaszary Galéria, Balatonfüred - 2019. június 15 – november 17.
A hagyomány szerint a világot alkotó négy alapelem egyike a víz, amelynek motívuma – e tiszta, folyékony anyag szimbolikája – már a kezdeti időktől fogva számtalan formában jelen volt az ősi mítoszokban, és sokszorosan átszőtte a pogány hitvilágot és napjaink tételes vallásait is. Ismerhetjük a teremtésmítoszok meghatározó elemeként, az élet vizeként, a születés forrásaként, de megjelent termékenyítő, égből hulló csapadékként is. Az elmúláshoz kapcsolódva felbukkant temetkezési helyszínként vagy akár a túlvilágra való átkelést (átmenetet) biztosító folyóként. A megtisztulást, az újjászületést segítő folyók, a rituális fürdők, a vízbe merítő, kezet, szájat és lábat mosó szertartások, valamint a „szent” kutak az emberi kultúra részei, de olvashatunk fenyegető, a bűnös emberiséget sújtó özönvizekről is. Mitológiai történetek, mesék örökítettek meg tengerből születő isteneket, különleges vízi lényeket, mondai elbeszélések és bibliai írások őrzik a sziklából vizet fakasztó szentek és a tengerbe szárazföldi utat nyitó, kiválasztott próféta emlékét.
A vízhez számos gyógyítási és megszentelési szertartás, valamint termékenységet segítő népszokás is kapcsolódik. A lélektan pedig a személyiség mélyrétegeinek megnyilvánulásaként, a tudatalatti tartalmak szimbólumaként értelmezi a vizeket. Nem utolsósorban éppen sokszínű megjelenési formái miatt természetesen a képzőművészeti és irodalmi alkotásoknak is kimeríthetetlen tárháza volt a víz-tematika.
A rendkívül szerteágazó motívumkör számos megközelítésre: kultúrtörténeti, vallástörténeti, néprajzi, irodalomtörténeti, orvostörténeti, tudománytörténeti, ökológiai nézőpontból történő feldolgozásra egyaránt lehetőséget ad. A Vaszary Galéria és a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria közös tárlata elsősorban a víz hétköznapi élethez kötődő kérdésköreiből válogatva tárja a közönség elé a 19. században született nemzetközi – döntően francia – és magyar remekműveket. A klasszicizmuson, a romantikán, a realizmuson, a naturalizmuson, a plein air festészeten és az impresszionizmuson átívelő, reprezentatív művek sorával a kiállítás ugyanakkor a korszakra jellemző művészettörténeti és stiláris összképet is megjeleníti.
A tárlat több mint félszáz festménye – a nemzetközi és magyar anyagot részben vegyítve, részben párba állítva –, az alábbi témakörök szerint csoportosul:
Vízparti tájak (folyók, tavak, tengerek)
Táplálékot adó, szomjat oltó víz (kút, vízhordás, itatás, halászat, horgászat)
Fürdés, fürdőzők, Árkádia-motívum (tisztaság, ártatlanság szimbólum)
A víz a mitológiában és a Bibliában (vihar, keresztelés)
Élményt adó vizek (csónakázás, séta, játék)
A víz mint hangulati elem (párás, ködös tájak)
A kiállításnak teret adó, az 1890-es évek elején épült prímási nyaraló tóparti helyszínét idézik a Balaton-motívumot bemutató művek, valamint az egykori névadó-tulajdonos és egyházfő emléke előtt tisztelgő Vaszary János tengerképeinek egy bővebb válogatása.
A kiállítás első számú különlegessége a realista festészet atyjaként számontartott, nagyhatású francia művész, Gustave Courbet 1872-ben született sziklás tájképe, amelynek lírai hangvételét a zöldek és barnák gazdag árnyalatai erősítik.
A Vaszary Galéria hétéves kiállítástörténetében párját ritkító alkalom, hogy a francia barbizoni iskola meghatározó mesterei, Jules Dupré és Charles-François Daubigny együttesen szerepelnek tárlaton. Műveik mellett Paál László festménye kapott helyet, aki élete utolsó hat évében ugyancsak a Párizstól néhány kilométerre fekvő Barbizonban alkotott, és bensőséges hangulatú tájképeivel harmonikusan illeszkedett a francia művésztelephez. Munkácsy Mihály érzelemtől átfűtött tájképei szintén a barbizoni festők alkotásainak ismeretéről tanúskodnak, de életművének fontos darabja az itt látható, meghitt életkép is, amelyen egy, a vízhordás fárasztó munkája közben megpihenő lányalakot örökített meg a colpachi kastély kertjében.
Művészetfelfogásában szintén a fontainebleau-i erdő szomszédságában létrejött művészcsoporthoz kötődött Paul Gabriël festő is, amikor a „holland Barbizonként” emlegetett, és az ottani impresszionizmus szülőhelyeként ismertté vált oosterbeeki művészkolóniában tevékenykedett. A természet közvetlen megfigyelésén alapuló Reggeli harmat című festménye is az érzelemgazdag barbizoni tájfelfogás ismeretére utal művészetében. A tárlaton egy képpel szerepel a skót származású Edward Arthur Walton, a Glasgow Boys művészcsoport prominens tagja, aki ‒ a fent említett magyar és holland kortársaihoz hasonlóan – sikerrel asszimilálta a barbizoni plein air festészet és a holland atmoszferikus tájfestészet hatásait művészetében.
A szájhagyomány szerint az intim tájfestés egyik legjelesebb magyarországi képviselője, Mészöly Géza ugyancsak járt Barbizonban. Kiállított képeinek paraszti figurái tökéletesen eggyé olvadnak a környező természettel. Velencei nászútján festett, napfénnyel átitatott, könnyed ecsetjárású Lidó című művén már újabb utakon jár: e festményének impresszionisztikus felfogása a Párizsban töltött hónapok tanulságait őrzi.
Úgyszintén a nemzetközi és a hazai párhuzamok bemutatására ad lehetőséget a Szolnokhoz köthető osztrák és magyar festőművészek együttes szerepeltetése. August von Pettenkofen az 1800-as évek közepétől három évtizeden keresztül nyaranta Szolnokon dolgozott. Realisztikus életképein a magyar alföldi város mindennapjait és a környező vidéket örökítette meg. Pettenkofent követve egyre több osztrák, majd magyar festő utazott Szolnokra, ahol idővel az egyik első magyarországi művésztelep szerveződött és hivatalosan is megalakult 1902-ben. Pettenkofen Tisza-parti képeire szépen rímelnek a magyar plein air festészet értékes példái: Bihari Sándor vízhordói vagy Deák-Ebner Lajos folyóparti tájai. Deák-Ébner telente Párizsban, a Boulevard de Clichyn lévő műtermében a nyáron készült szolnoki vázlatai nyomán festette kompozícióit, amelyek a párizsi Szalonon, Londonban, Antwerpenben és Münchenben is sikert arattak.
A kiállításon több festménnyel is jelen lévő Mednyánszky László munkásságában kiemelt hangsúlyt kaptak az érzelmekkel telített, különös érzékenységgel megjelenített párás, ködös, vízparti tájképek, amelyek szoros rokonságot mutatnak az osztrák hangulatfestők műveivel. A buddhista filozófiától is érintett Mednyánszky – a szimbolizmussal rokon felfogásban – a pillanat múlékonysága mellett az idő végtelen áramlását is képes volt érzékeltetni képein. Három alakalommal, 1875-ben, 1877-ben és 1879-ben maga is ellátogatott Barbizonba. Fiatalkorától bebarangolta a Magas-Tátra vidékeit is. Ott készült számos olajfestménye közül két eltérő hangulatú vízparti táj e válogatásban is helyet kapott.
A kiállítás egyik szenzációja Benczúr Gyulának e tárlat alkalmából restaurálásra került, Starnbergi tó című festménye. A nagyközönség előtt eddig szinte ismeretlen vízparti tájkép, a kecskeméti Bozsó Gyűjtemény rejtekéből került a bemutatóra. Az 1876-tól a müncheni akadémia tanáraként működő, döntően reprezentatív történelmi tablóiról ismert művész festményén külsőségektől mentes, finom eszköztelenséggel – a képmező csaknem egészét a hullámzó víz tölti ki – ábrázolta a tavat, amelynek partján, Ambachban saját nyaralót is építtetett 1883 és 1885 között. Ugyancsak ez a tó szolgált helyszínként Szinyei Merse Pál familiáris meghittséget érzékeltető Fürdőházikó fiúval a Starnbergi‑tavon című festményének is. Benczúr néhány képe esetében egyébként festőbarátja, Szinyei művészetének hatására kezdett el plein air megoldásokkal is foglalkozni.
Szinyei Merse Pál nyomdokain jártak az 1896-ban megalakult nagybányai művésztelep alkotói is, többek között Iványi Grünwald Béla, Glatz Oszkár és a telep egyik vezető mestere, Ferenczy Károly. E művészek, a magyar festészeti nyelv korszerűsítése révén, plein-air és impresszionista látásmódú képeikkel a modern magyar festészet megalapozóivá váltak.
Témaválasztásában, és stilárisan is egymásra rímelő párt alkot Jules Adler 1900-ban készült Öreg tengerésze, valamint az 1898 és 1904 között Hollandiában élt Perlmutter Izsák egy évvel később született, egy holland halászt megörökítő festménye.
A kiállítás egy különteremében Vaszary János csokorba gyűjtött tengerképei zárják a tárlatot. A festőt nyaranta az Adriai-tenger és a Riviéra mozgalmas fürdőhelyei inspirálták alkotásra; az 1920-as években a Velencei- és a Trieszti-öbölben, Piranóban, Riminiben, Pesaróban nyaralt, Nerviben, Viareggióban és Portofino kikötőjében is járt. Mindenütt a vízparti látványt, a halászbárkák és vitorlások színes kavalkádját, a nyaralók strandéletének ellesett epizódjait örökítette meg. Az 1930-as években tett utazásai során is több városban (Assisi, Portoros, Alassio, Rapallo, Miramar, San Remo, Taormina) megfordult, és munkásságának egyik legtermékenyebb, látványosan virtuóz időszaka köszöntött be ekkor.
Napjainkban a Föld egyik legsúlyosabb ökológiai problémáját az édesvíz megléte és hiánya jelenti. A Vaszary Galéria kiállításán látható festmények sora az esztétikum segítségével szól az emberiség számára nélkülözhetetlen, testnek, szellemnek és léleknek egyaránt táplálékul szolgáló víz fontosságáról.
A Vaszary Galéria és a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria közös kiállítása.
A kiállítás kurátora: Plesznivy Edit művészettörténész
