- 2011. június 3. - szeptember 18.
A Privát labirintusok egy olyan kiállítási szituáció, amely az egyenrangúakként felvonultatott tárgyak révén kérdez és bemutat: a helyzetükből adódóan a társadalmi nyilvánosság perifériáján élő autista alkotók munkáihoz a kortárs képzőművészet néhány meghatározó képviselőjének művei közül válogat. A közös szereplés nem azonosságokra, hanem a kortárs képzőművészet egyes kifejezési formáival való elgondolkodtató egybeesésekre, hasonlóságokra hívja fel a figyelmet. Az autista munkák blokkjait elválasztó – néha azokkal párba állított – kortárs művek a környezetükre is reflektáló, továbblépni segítő hivatkozási pontok. A hangsúly a művek közötti párbeszéd lehetőségének megteremtésén van, amely éppúgy vezethet a kortárs képzőművészetről alkotott vélemények árnyaltabbá tételéhez, mint az autizmusról alkotott kép sztereotípiáktól való megtisztításához, pontosításához.
Az autizmussal élők esetében az esztétikai minőséget is hordozó – bár erre nem törekvő -, érzelmeket is mozgósító – bár azokat felkelteni nem kívánó – “ábrák”, rajzsorozatok célja nem az “önkifejezés”. Inkább tekinthetőek egy maximális következetességre törekvő világrendezés és szabálykeresés dokumentumainak. A dolgok változékonyságát – “emberek, helyek, hangok és látványok zavarba ejtő, egymással kölcsönhatásban álló egyvelegét” – a meghatározott módon ismétlődő részletek ereje “semlegesíti”. Ez az “életstratégia” – az elveszettség, a szorongás és a tehetetlenség érzésével szemben az állandóságért, a biztos támpontokért folytatott küzdelem – a “mi” világunknak is része. Sőt, mintha erre – az autizmussal foglalkozó írásokon és filmeken keresztül is – egyre több figyelem irányulna. Mintha az információrobbanás, illetve a fogyasztói társadalmat jellemző állandó megújulási kényszer miatt felgyorsult és egyre kiszámíthatatlanabb világ valamiképpen a saját problémáival és félelmeivel is szembesülne az autizmus kapcsán. Hiába eredményez – az autistákra általában jellemző – könyörtelenül pontosan és nagykapacitással működő emlékezet az általánosításra, elvonatkoztatásra való képtelenséggel együtt a “miénktől” gyökeresen eltérő gondolkodásmódot és információkezelést. Az autizmus néhány más ismertetőjele ennek ellenére képes megidézni a mindennapi életünket is megszervező rituálékat, a művészeti tevékenységben való menedékkeresést: a repetitív tevékenységgel kordában tartott élet-projekteket. A kontrollálható világra való vágy általános érzésén túl pedig olyan, a képzőművészeti alkotófolyamattal kapcsolatos kérdésköröket is felvet, mint az egyéni stílus feltételei, a színek és az érzelmek, valamint a rész és az egész kapcsolata, a motívum-sokszorozás és a térkezelés-használat, s mindezekkel összefüggésben az absztrakció különböző fokaihoz és módozataihoz, és egyáltalán a valósághoz való viszony.
Ez a kiállítás – Sugár János szavaival élve – “empátiatréning” és “szolidaritási gyakorlat”, ahol a néző akarva-akaratlanul döntési helyzetbe kényszerül: rajta is múlik, hogy saját tapasztalataira, élményeire, képnézési szokásaira is építve meddig próbál eljutni a “megértésben” a “másik” felé, s így a másik oldal kommunikációképtelensége mennyire törhető meg; mennyire hajlandó feloldani azt a modern művészet történetéből egyáltalán nem ismeretlen feszültséget, amely az alkotói oldal szándéka és a nézői oldal (be)fogadókészsége között fennállhat. Hiszen itt nem megfejthető, csak részben megsejthető az autizmussal élő ember világának magányossága, “ami messze meghaladja ennek a szónak a szokásos érzelmi értelemben vett jelentését. Inkább az élmények káoszában való jelentéskereséssel függ össze, amely intellektuális magányossággal párosul. Ez egyfajta metafizikai magányosság: mi – vele ellentétben – egy koordináta-rendszerben állunk, nem pedig a semmi közepén.”
Az érintettség felfedezése – a megérteni akarás vágya – egy olyan lépés a másik irányába, amely, ha nem is egzakt válaszokhoz, de néhány új nézőponttal gazdagodva, saját magunk és környezetünk jobb megértéséhez nyithat utat, akár e műveken keresztül is.
A Magyar Nemzeti Galéria és a Mosoly Otthon Közhasznú Alapítvány együttműködésében megvalósuló kiállítás egy olyan közel négyéves folyamat legújabb állomása, amelynek éppúgy részei voltak az autista lakóotthonok támogatására szervezett Fogadj be! aukciók a Műcsarnokban (2008, 2010), mint az autizmussal élő felnőttek munkáiból a Miskolci Galériában (2010) megrendezett, A konkrét birodalma című tárlat.
A kiállítás kurátora Tarr Hajnalka képzőművész. A rendezésben, illetve a kísérő rendezvények szervezésében a Magyar Nemzeti Galéria részéről Százados László, valamint Sepsey Zsófia művészettörténészek vesznek részt.
A tárlaton a 17 autista alkotó mellett 9 kortárs képzőművész alkotása szerepel.