Újrarendezve, eddig raktárban őrzött alkotásokkal és nemzetközi művekkel kiegészítve nyílik meg a Munkácsy Mihály művészetét középpontba állító állandó kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. A Változatok a realizmusra – Munkácsytól Mednyánszkyig című új állandó tárlat a valóság ábrázolásának változásait járja körül, hat teremben, hat tematikára felfűzve.
A Magyar Nemzeti Galériának az utóbbi években megújult állandó kiállításai (a 19. századi művészet – a reformok korától a századfordulóig és a Modern idők) új szempontok alapján, a korszerűbb tudományos szemléletnek megfelelően gondolták újra a 19. század és a 20. század első felének művészetét. Ezt követően vált időszerűvé az utoljára 2012-ben átrendezett Munkácsy-teremsor anyagának újrarendezése is, így a friss koncepcióval átrendezett teremsor lett az utolsó egység a 19. század egészét bemutató, a Magyar Nemzeti Galéria első emeletét elfoglaló állandó kiállítóterek sorában.
A merev monografikus csoportosítást az elmúlt években felváltotta egy másik, a művészeket és a műveket kontextusukban, tágabb összefüggések mentén tárgyaló szemlélet. A Változatok a realizmusra – Munkácsytól Mednyánszkyig című tárlaton természetesen továbbra is kiemelt helyet kapnak Munkácsy Mihály fő művei (mint a Siralomház vagy a Rőzsehordő nő), csakúgy, mint Paál László, Deák Ébner Lajos, Fényes Adolf, Koszta József és Rudnay Gyula alkotásai. Az említett alkotók mellett Mednyánszky László művészete is kiemelt figyelmet kap. Ugyanakkor a felújított termekben a jól ismert fő műveken túl eddig ritkán látott, raktárban őrzött kiváló alkotásokkal is találkozhatunk, sőt a magyar művészek munkái mellett egy nemzetközi válogatást is bemutatunk. Ez azért nagyon fontos, mert a kiállított művészek nagy része, élükön Munkácsy Mihállyal, külföldön folytatta pályafutását, a nemzetközi művészeti életben működött, külföldi kiállításokon tett szert hírnévre és a nemzetközi műkereskedelemnek köszönhette országokon átívelő ismertségét. A nemzetközi kontextust egy-egy olyan külföldi művész teremti meg, mint Narcisse Virgilio Diaz de la Peña (aki Paál László mellett a barbizoni művésztelep egyik jelentős mestere volt), a párizsi Szalonon kiállító Friedrich August von Kaulbach, Albert von Keller és Louis‑Ernest Barrias, vagy August von Pettenkofen, a Szolnokon is működő osztrák festő.
A kiállítás vezérfonala – a címnek megfelelően – a realizmus és annak változatai. A kiállítás központi gondolata a valóság ábrázolását járja körül Munkácsytól Mednyánszkyig. A valóság megragadása, az embert körülvevő világ minél pontosabb leképezése régóta foglalkoztatta a művészeket, mégis a 19. század tekinthető a realista és naturalista törekvések évszázadának, amikor a festők és szobrászok koruk társadalmának és valóságának hiteles és objektív bemutatását tűzték zászlajukra. Az 1860-as évektől a századfordulóig követhetjük nyomon a realizmus és naturalizmus kibontakozását, virágzását, majd meghaladását, vagyis azt a folyamatot, ahogyan a kor művészei a valóság különböző felfogású megragadásával kísérleteztek. A termeken végigsétálva feltárul előttünk egy letűnt kor, a 19. század végének világa: a kisvárosi utcák és a vidéki tájak, a magyar falusi élet jelenetei és színgazdag enteriőrjei. Életképi jelenetek a nagyvárosok környezetéből, megmutatva a gazdag nagypolgárság szalonjainak fényűző világát és a városi szegények és számkivetettek hétköznapjait.
A mindennapok valóságát a realista és naturalista művészek a modern világ közvetlen megfigyelése alapján tudták megjeleníteni. Munkácsy Mihály remekműveivel saját kora drámai erejű valóságát vitte vászonra. Mednyánszky László elementáris erejű csavargóképei és tájképei viszont már a Munkácsy-féle hagyomány meghaladását és a valóság más minőségű megragadását kínálják nekünk. A 19. század festészetének egyik meghatározó műfaja a tájkép, amely a század második felében jelentős felfogásbeli és technikai változásokon ment keresztül. A szabadban – a plein air festészet szellemében – festett tájképeken a fény és az árnyék egyre nagyobb szerephez jutott, a színek növekvő jelentőségével együtt. Munkácsy Mihály és Paál László franciaországi tájképeitől Mednyánszky László ködben úszó, sejtelmes tájaiig izgalmas út vezet a kiállításon keresztül.
A tárlat kurátorai: Krasznai Réka és Zwickl András
A kiállítás együttműködő partnere a Farrow & Ball.
Mednyánszkyt pályája kezdetétől izgatta az a kérdés, hogy ugyanazon motívumok, gesztusok hogyan is tudnak ellentétes tartalmakat kifejezni. A felfokozott színkontrasztok egyszerre keltenek izgalmat és árasztanak nyugalmat is. Amikor 1909-ben újra megfogalmazta, hogy a művészetben „a legerősebb ütőkártyák” az ellentétekre épülő képsorozatok, néhány gyakorlati példát is említett. Például ezt: „Őszi délelőtt, kék ég, sárga-veres lomb, violás árnyékok.”
A festészet történetében ritkán találkozunk kétméteres önarcképekkel. Ezért is különleges Munkácsy hatalmas képe, a Műteremben. A mű ugyanis nemcsak önarckép, hanem egy életkép is a művész életéből. Szinte olyan, mintha egy mű megszületésének történetét mesélné el. De van benne valami furcsa: az az érzésünk, mintha két alkotója lenne a festőállványon készülő festménynek. A művész és a felesége.
A spanyol szülőktől született festő Sevres-ben porcelánfestést tanult, majd az 1830-as években kapcsolatba került a Barbizonban dolgozó tájképfestők csoportjával. Kedvenc témája az árnyékos erdő, valamint a felhők közt és a fák sötét lombozata mögül átszűrődő napfény kontrasztja. A képen a fák hatalmas sziluettje tövében az apró rőzsegyűjtő alakja az ember és természet harmóniáját hangsúlyozza. Több társához hasonlóan Diaz – akárcsak Munkácsy első alkotói korszakában – festményei alapozásához bitument használt, ami idővel a színek besötétedésével, a finom tónusok némi árnyalatvesztésével járt.
