A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításainak legkisebb terme a „Reneszánsz kőtár”. Bármilyen kicsi is azonban ez a helyiség, ezt a szépen berendezett kis termet sem érdemes kihagynunk múzeumlátogatásunk alkalmával. Itt látható ugyanis Mátyás királyunk legszebb és legismertebb egykorú portrédomborműve, feleségének, Aragóniai Beatrixnak a képmásával együtt. A két, egyenként 55 cm-es márvány dombormű hátterét sötétzöld szerpentinitberakás képezi. Rafinált és technikailag nagyon magas színvonalú a két különböző anyagnak ez a látványos, de mégsem feltűnő egybedolgozása. A művek alkotóját illetően több itáliai szobrász neve is fölmerült, de az biztosra vehető, hogy a márványportrék Mátyás és Beatrix 1476-os házasságkötése alkalmából vagy az után készülhettek. Ha izgalmas kérdés a művek alkotójának kiderítése, legalább annyira izgalmas a történetük is.
Mátyás király és Beatrix királyné, 1476 után, mindkettő fehér márvány, szerpentinitberakással, 55 × 38,5 cm, Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
A portrék legnagyobb valószínűség szerint a király fiától, Corvin Jánostól kerültek a Diósgyőr környéki pálos szerzetesekhez, ahogy arra egy 1571-es levélből következtethetünk. 1571. augusztus 20-án I. Miksa magyar király az alábbi levelet intézte Bornemissza Gergely csanádi püspökhöz (aki nem azonos az „Egri csillagok” főhősével): „Értesítteténk, hogy fráter Belay Imre remete, a pataki, újhelyi és ládi (pálos) zárdák generalis vicariusa, Mátyás király és királynő alabastromból készült igen szép képmásának birtokában volt, melyek halála után hozzád kerültek. Ezért kegyesen rád intünk, hogy ha nevezett képek hívek és régiek, azokat küldd meg ide nekünk. Teljesítvén ebben a mi kegyes akaratunkat.” Bornemissza 1572. február 28-án a két domborművet útnak indította Pozsonyba Liszti János királyi kancellárhoz. Liszti március 10-én Pozsonyból két szolgáját küldte Bécsbe a portrékkal. A király pedig már március 14-én levélben köszönte meg Bornemisszának az „irántunk viseltető kitűnő jóakaratodat és egyébkint is tapasztalt hódolatodat”. A fenti levelezés egy részét Fraknói Vilmos tudós főpap publikálta 1877-ben. Mátyás arcképét elsőként Henszlmann Imre írta le 1861-ben, azzal a megjegyzéssel, hogy „Mátyás királyunknak nem volt magyar arczvonása, és hogy az mit mai nap szép férfiúnak neveznek sem volt.” Hogy szép volt-e a király, egyéni megítélés kérdése, de az biztos, hogy vállára omló haja, borotvált arca megfelelt a reneszánsz kori, itáliai gyökerű szépségeszménynek.
A művek tehát a császári gyűjteménybe kerültek, előbb Ambrasba, majd Bécsbe, ahonnan csak 1876-ban tértek vissza Budapestre egy rövid kiállítás erejéig. Ekkor számos gipszöntvény is készült a domborművekről, s reprodukciójuk is megjelent a Vasárnapi Újság címlapján. Nem telt el egy fél évszázad, amikor már arról folytak a tárgyalások a magyar és az osztrák fél között, hogy a „magyar szellemi tulajdon fogalma alá tartozó tárgyak”-at az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása után Magyarország visszakaphassa a volt császári gyűjteményekből. A hosszas és szerteágazó tárgyalások eredményeképpen megszületett velencei egyezményt (1932. november 28.) követően végre olyan jelentős tárgyak kerültek vissza a magyar gyűjteményekbe, mint például Anonymus műve a magyarok cselekedeteiről, Kálti Márk Képes krónikája, tizenhat Corvina-kódex Mátyás király könyvtárából, s természetesen az említett domborművek is.
2019. január 23.