Kölcsey Ferencről, aki 1838. augusztus 24-én halt meg, talán nem is jut más az eszünkbe, mint a Himnusz átszellemült sorai és esetleg még Huszt várának „bús düledékei”, ahol egy „lebegő rémalak” a haza jobbítására buzdítja a költőt. Arcképét jól ismerjük, hiszen generációk óta Anton Einsle osztrák festőnek a Magyar Tudományos Akadémia képtárában őrzött szuggesztív Kölcsey-portréja tekint ránk a tankönyveink lapjairól. Félredöntött fej, kopasz homlok, a halántékon babérkoszorúként előrenyúló hajtincs, s természetesen az arcot és tekintetet meghatározó világtalan jobb szem, egy gyerekkori himlő súlyos következménye. Kölcseyről azonban más portrék is készültek, s köztük is a legnagyszabásúbb Ferenczy István márványszobra, amely tógában ülve ábrázolja a költőt. De miért?
Ferenczy István: Kölcsey Ferenc, 1845, márvány, 153 cm, Magyar Nemzeti Galéria
Ferenczy István (1792–1856) a reformkori magyar szobrászat legjelentősebb alakja. Először apjánál tanulta a lakatosmesterséget Rimaszombaton, majd Bécsben rézmetszést és szobrászatot. Bécsből gyalog ment Rómába, ahol a kor legnagyobb szobrászai, Bertel Thorvaldsen és Antonio Canova mellett tökéletesítette tudását. Amikor Széchenyi István Rómában járt, Canova lelkesen ajánlotta Ferenczyt mint kiváló magyar tanítványát és a római múzeumok alapos ismerőjét a grófnak, aki fel is kérte, hogy mutassa meg neki Róma gyűjteményeit. Ferenczy két hétig kísérgette Széchenyit, de nagyon rossz benyomásokat szerzett a grófról, aki még egy tál levesre sem hívta meg „az ifjú képfaragót”. Ferenczy 1824-ben tért haza Magyarországra. Itthon elsősorban portrészobrokat készített, tanított s szenvedélyesen kereste azt a helyet, ahol Magyarországon jó minőségű márványra lelhet. Így fedezte föl Vajdahunyad közelében a kiváló ruszkicai márványt, amelyből több alkotását is kifaragta. 1840-ben a nemzeti emlékműszobrászat megteremtésének igényével fogott hozzá nagyszabású tervéhez, a Mátyás-emlékműhöz. Kezdeményezése kudarcot vallott, mert nem gyűlt össze elég pénz a munka kivitelezéséhez. A szoborvitában Széchenyi olyan érvekkel szállt szembe az emlékmű tervével, hogy amíg vannak fontosabb dolgok is, addig felesleges a művészetekre pénzt áldozni. Ferenczyt Vörösmarty Mihály védte meg, mondván: a szobrász nem a gróftól kér pénzt, hanem a nemzettől. S különben is Széchenyinek tudnia kellene, hogy „irodalom nélkül a’ nyelv elnyomorodik vagy végre kivész, művészet nélkül magasabb nemzeti érzelmek nem vernek gyökeret…”
Szerencsére a Kölcsey-szoborral Ferenczy nem vallott kudarcot. Amikor a költő 1838 nyarán meghalt, a Kisfaludy Társaság már ősszel kezdeményezte egy emlékszobor felállítását. A szobor költségeit közadakozásból hamar előteremtették, s Ferenczy 1845-re be is fejezte élete egyik legnagyobb méretű alkotását. A művet a Nemzeti Múzeum kertjébe szánta, de végül soha nem került szabad ég alá. Ferenczy nem magyar ruhában, hanem antik módra, tógában képzelte el a költőt. Ez egyrészt jobban illett ahhoz a klasszicista eszményhez, amely Kölcseyt és Ferenczyt is jellemezte, másrészt pedig mélyebben volt képes kifejezni az immár halott költő halhatatlanságát. Kölcseyn nem fog már az idő: ezt érzékelteti Kronosz, az időt megszemélyesítő titán hatalmas, szakállas feje a költő széke alatt. Az öltözék, a jelmez, a kosztüm éppúgy jelentést hordoz minden egyes alkotáson, mint a gesztusok, a tárgyak vagy az arckifejezés. A tóga révén Kölcsey, akinek művei kiállták az idők próbáját, már az antik klasszikusok között foglal helyet. Ugyanezt fogalmazta meg Vahot Imre, Petőfi verseinek egykori kiadója is 1853-ban: „Az újabb kor hősei közül talán senkire sem illenék inkább az ógörög és római ideális öltöny, mint a régi emberek jellemével bírt Kölcseyre.”
2019. augusztus 7.