A szenvedők Thorma János

A 19. század végének jellegzetes műfaja volt a társadalmi kérdésekre és a lélektani vonatkozásokra érzékeny életképfestészet. A magyar művészetben is megszaporodtak az akadémikus sablonokat elvető, a valóságos életet és a kor társadalmi jelenségeit megörökítő festmények, amelyeknek alkotói a Münchenben és Párizsban megismert francia naturalizmuson nevelkedtek. A modern világ erkölcsei elé tükröt tartó, moralizáló képtémák lehetőséget adtak arra, hogy a századvég emberének különféle élethelyzetekben mutatkozó lelki történéseit is megjelenítsék. Thorma János a századvégi Párizs hatása alatt festette Szenvedők című képét, amelynek alapmotívumát ― ahogyan egy idős férje által kísért gyászruhás nő odahajol egy koldusnő egészséges gyermekéhez ― szintén a párizsi utcán látta. A festményen a nagybányai temető bejáratánál az élettől szenvedők sokasága ― koldusok és gyászolók ― vonulnak fel az őszi tájban. A korabeli modern valóságból kiragadott, monumentálisra nagyított életkép a gyász témáját a szereplők lelkiállapotán keresztül, mély szociális érzékenységgel, a különböző társadalmi rétegek együttérző ábrázolásával értelmezi. Thorma a francia naturalista író, Émile Zola moralizáló regényciklusának mintájára a modern társadalom gyökértelen embereinek kiszolgáltatottságát, erkölcsi züllését és pusztító nihilizmusát kívánta bemutatni egy nagyobb társadalomkritikai festménysorozat keretében. Képciklusából még egy kép készült el: az Ébredés, amelyen a Szenvedők férfi figuráját ábrázolta, amint egy átdorbézolt éjszaka után kábultan ébred. Ezt a művét azonban később szétdarabolta. A sorozat vázlatnál megrekedt harmadik darabja jutott legmesszebb a társadalmi problémák ábrázolásában: az Utcasarkon egy gázlámpa fényében álldogáló, állapotos fiatal munkásasszonyt ábrázolt, akire gúnyosan néz vissza két utcalány. | Krasznai Réka