Rőzsehordó nő Munkácsy Mihály

Munkácsy 1872-ben végleg Párizsba költözött barátja és pályatársa, Paál László hívására. Itt azonban útjaik elváltak, mivel Paál a fontainebleau-i erdőben lévő Barbizon falucskában telepedett le és egész életét ott élte le, míg Munkácsy Párizsban maradt. Új otthonának megteremtésében régi ismerősük, De Marches báró és felesége, Cécile Papier segített, aki két évvel később, a báró halála után Munkácsy felesége lett. 1873-ban Paál ― megtalálva helyét Barbizonban ― levélben invitálta Munkácsyt, hogy látogassa meg új otthonában. Munkácsy eleget tett a meghívásnak és néhány hónapra odaköltözött a hangulatos, erdei falucskába. Barbizon nevét a 19. század elején egy francia művészcsoport tette híressé, akik a szabad természetben való festéssel lényegesen megváltoztatták a festészet addigi arculatát. Jean-François Millet, Gustave Courbet, Charles-François Daubigny és Jules Dupré képein a mindennapi életből vett jelenetek ― munkát végző vagy éppen sétáló, utazó emberek ― tűnnek fel természetes környezetükben. Megváltozott a festésmód is, a mindent átfogó galériatónust felváltották a fénnyel telített színek és árnyalataik, éreztetve az atmoszferikus hatásokat, a levegő rezgését vagy a fény-árnyék mozgásait. A Rőzsehordó nő már ebben a friss szellemben, Barbizonban készült. Erdő belsejében, út szélén ülő női alakot ábrázol, aki a rőzse szedése és cipelése közben megpihent. A munkában elfáradt ember szépítés nélküli megjelenítése a realizmus sajátja, amelyet az említett francia mesterek közül főként Courbet képviselt erőteljesebb, lírától mentes stílusban. Munkácsy képe némileg melankolikus hatású, bár a fáradt arc, a kezek, a hajlott testtartás az idealizálástól mentes ábrázolásmód eszközei. A kép összhatása mégis csendesen derűs, s forrása az éles napfény, amely megvilágítja a nőalak színes ruháját, és rávetülve az erdei útra, szinte a kép legfontosabb, leghangsúlyosabb részévé teszi az egyébként jelentéktelen táji motívumot. | Bakó Zsuzsanna