Tetemrehívás Gyárfás Jenő

Magyarországon a 19. században fellendülő illusztráció műfaja a század második felében a könyvek és a sokszorosított grafikák világából a festészet területére (olaj- és falképekre) is átterjedt. A korabeli irodalom legismertebb művei ― köztük Arany János és Petőfi Sándor költeményei ― kisebb és nagyobb festményeken egyaránt megjelentek. Gyárfás Jenő monumentális fő műve Arany János Tetemre hívás című balladájának illusztrációja. Bárczi Benő felravatalozott holtteste mellett sorra haladnak el a rokonok és ismerősök, hogy leleplezzék az ifjú gyilkosát, mert az ősi hiedelem szerint gyilkosától a holttest vérezni kezd. Az egybegyűltek meglepetésére a vér akkor ered meg, amikor Benő menyasszonya, Kund Abigél lép a ravatal mellé. A lány nem maga gyilkolta meg Benőt ― csupán a tőrt adta évődve a kezébe. A festőt a szenvedély és az őrület ábrázolása foglalkoztatta. Kund Abigél lelkiismeret-furdalástól megőrülve rohan ki a ravatalozóból. A festő a balladából azt a termékeny pillanatot ragadta meg, amely alkalmas arra, hogy mind az előtte lezajló történést, mind az utána következő eseményeket sejtesse. Tehette ezt azért, mert a befogadó, a 19. századi magyar közönség jól ismerte a történetet, amelyet Arany pár évvel korábban, 1877-ben vetett papírra. A költemény fontosabb versszakai a kép ― szintén Gyárfás készítette ― dekoratív keretén is olvashatók, arabeszkek és fantasztikus figurák között. A korabeli kritika főként a kettős megvilágítás mesteri megoldását és a megdöbbent mellékalakok árnyalt bemutatását dicsérte, de a lelkileg összeroppant főalak tébolyodott arcát és tekintetét túlzónak érezte. Ugyanakkor a mű a lélekábrázolás mélységével, a népi típusok gazdag jellemzésével, realizmusával kiemelkedik a kor akadémikus felfogású képei közül. Gyárfás képével elnyerte a Képzőművészeti Társulat nagydíját, és az államnak ajándékozta a festményt. | Krasznai Réka