En

Október

Október van. Szinte nyári melegeknek örvendhetünk. A táj színeiben, a hajnalok hidegében azonban már érezzük az őszt. A festészetben sokféleképpen ki lehet fejezni az évszakok, a hónapok hangulatát, karakterét. Az ilyen négyévszak-ciklusok hagyományos tematikai keretét az adott évszakban végzett munkák ábrázolása adta. Szántás, vetés, aratás, szüret, télen pedig legtöbbször a vadászat. Október az ősz hónapja. A legközhelyesebb október-ábrázolást talán a magyar kártya zöld ásza alapján képzelhetjük el. Szüret, s egy iddogáló ember a szőlővel teli préskád mellett. A magyar festészet legszebb Októbere azonban egész másról szól…

Kevés olyan mű van a magyar festészetben, ami ilyen természetességgel képes kifejezni a tökéletességet. A tökéletesség ugyanis egy eszmény, de vannak az életben élmények, pillanatok, hangulatok, amelyek kapcsán mégis megérezzük a tökéletesség csodáját. A tökéletesség az, amire vágyunk, amit keresünk, s éppen ezért a tökéletesség képi kifejezéseiben mindig ott van egy csipetnyi nosztalgia, szentimentalizmus, vagy éppen a feszültség eszmény és valóság között. Nehéz elhinni, hogy van tökéletes létállapot itt, ezen a földön. Csak vágyódás van az ilyesmi iránt, vagy az elképzelése ennek az állapotnak.

Ferenczy Károly: Október, 1903, olaj, vászon, 126 x 107 cm, Magyar Nemzeti Galéria

Mitől tökéletes Ferenczy Károly képe? Mert olyan világot mutat meg, ami minden részletében hétköznapi és hihető, amiből nem hiányzik semmi, s amiről az első pillanatra mégis az az érzésünk támad, hogy így szeretnénk mi is élni. Otthonosabb kertet, finomabb időt, délelőtti olvasgatásnál kellemesebb időtöltést egy jó tea, s néhány friss gyümölcs társaságában aligha tudnánk másképp elképzelni, mint ahogy itt látjuk. Mivel éri el Ferenczy ezt a hatást?

A kompozíció kiszámítottsága, a fénnyel teli és az árnyékos részek minden feszültségtől mentes harmóniája, valamint a kép műfaji sokoldalúsága révén. A festményt tájképként is nézhetjük. A tájban megjelenő ember olyan természetességgel símul ebbe a kompozícióba, mint aki maga is egy darabja a természetnek. Nem uralkodik rajta, hanem intellektuális tevékenysége (az olvasás) révén értelmet ad a természetnek. Ha az olvasó alakra koncentrálunk, zsánerképként is értelmezhetjük a művet, melynek témája a természeti és a polgári lét ama modern harmóniája, mely a századforduló emberét oly bizakodóvá és – talán mondhatjuk – boldoggá tette. Ama bizonyos 1903-as év októberében, ott Nagybányán senki nem gondolta volna, hogy micsoda évtizedek várnak ránk.

S végül, ha nem feledkezünk meg az előtérben olyan hangsúllyal szerepeltetett, román népi szőttessel letakart asztalról, a ropogós almákról, s a kínai teáskészletről, a kompozíciót egy tájba helyezett csendéletként is felfoghatjuk. Csendéletszerű az ember is: a szellemi tevékenysége révén olyan stabil nyugalomban áll az asztal mögött, mint az almák az asztalon. Minden fontos a képen, minden motívum őrzi individualitását, de alá is veti magát egy magasabb rendnek. Mindehhez járul még a kép sajátos színkompozíciója is, melyben a színskála csaknem minden színe megjelenik, ám igazából egyik szín sem kap domináns szerepet benne. A világnak, a természetnek ez a komplex, egyszerre érzéki és intellektuális, ám mégis minden nosztalgiától mentes szemlélete ad különös jelentőséget Ferenczy Károly képének.

A művész fiának, Ferenczy Valérnak a részletes leírásából tudjuk, hogy a kép modellje a család hetes szolgája, egy bizonyos román családnevű János volt, akit a művész csak Sir John-ként emlegetett. Sir John rendíthetetlen szorgalmához, hűségéhez, angolos higgadtságához (János egy angol bányatársulat egyik nagybányai tisztviselőjének volt törvénytelen gyermeke) – Ferenczy Valér szavaival – átlagon aluli műveltség társult. Sir John teljes analfabéta volt, s még az órát sem ismerte. A kezében tartott újságot is fordítva tartotta, de ez természetesen a festményen nem látszik

2018. október 10.

Kiállításaink közül ajánljuk