En

Önarckép és szelfi

Még mindig nyár. Nyaralunk, utazgatunk, s közben mindenütt ezrével készülnek a nevetős, iszogatós, strandolós, bulizós, komolynak és szellemesnek vélt szelfijeink. Gondoljunk bele, hogy a szelfi, mint minden Kép is, szól valamiről. Nemcsak a telefon kamerájába, vagy az otthoni tükörbe érdemes tehát beletekintenünk, hanem az elkészült képekre sem árt vetni néhány pillantást. Valóban ilyen szelfit akartunk?

Mányoki Ádám: Önarckép, 1711 körül, olaj, vászon, 87 x 61,5 cm, Magyar Nemzeti Galéria

Nagyon leegyszerűsítve a dolgot: a szelfi tulajdonképpen önarckép. Létrejötte nem a fényképezéssel, hanem a mobiltelefonos fotózással, s méginkább a közösségi médiumok elterjedésével van összefüggésben. A szelfizőnek lételeme, hogy a képet azonnal megossza, továbbküldje, közzé tegye. A közösségi oldalak virtuális terében ezrek ezrével hemzsegnek a magunkról készült képeink. Valamennyivel a külvilágnak üzenünk, saját magunknak nem nagyon készítünk szelfiket. Az üzenet lényege pedig az itt és most: lássátok, hogy szép helyen vagyok, hogy jól nézek ki, hogy körülöttem csupa fontos ember nyüzsög (ld. szelfik híres emberek társaságában), vagy éppenséggel azt, hogy mikre vagyok képes! A szelfizésnek van egy területe, ami leginkább már az extrém sportok határait érinti. Szelfik mozgó vonat előtt, kilógatva lábunkat a harmincadik emeletről, a Szabadság híd pilléréről, vagy éppen autóvezetés közben. A szelfizésbe bele lehet halni, s ez a klasszikus önarcképpel kapcsolatban bizonyosan nem mondható el.

A fotózás hőskorában, a 19. században is születtek fotós-önarcképek, mint ahogy a 20. századi fotóművészetben sem ismeretlen az önarckép műfaja. A klasszikus önarckép azonban – legyen szó festett, mintázott, vagy kamerával készült képmásról – átgondolt kompozíció. A beállítás, a megvilágítás, az arckifejezés, a mimika, a tárgyi környezet, a kellékek, a háttér kiválasztása mind mind tudatos, megtervezett és megkomponált részletei az önarcképnek. Az önarckép, mint műfaj szorosan hozzátartozik a művész-identitáshoz. Az önarckép a szó klasszikus, művészettörténeti értelmében művész-önarckép. Szinte bármely művészettörténeti korszak portréit nézzük, meg tudjuk különböztetni az önarcképeket a másik személyt ábrázoló arcképekől.

A szelfin nem a művész, hanem az átlagember jelenik meg. A megvilágítás esetleges, össze-vissza vetődő árnyékok, zavaró tükröződések, háttérbe belógó, oda nem illő tárgyak jelennek meg, papucsok, száradó ruhák, valaki másnak az alakja, s ami a legfeltűnőbb: az esetlenül előrenyúló kar, ami kissé előrehúzza a vállat is, furcsán torzuló testtartást eredményezve. A legtöbb szelfiző nem a kamera lencséjébe néz, hanem a telefon képernyőjén bámulja önmagát. A tükrös szelfik alanyainak is jó tudni, hogy a tükörben ne magunkra nézzünk, hanem ott is a kamera lencséjébe. El kell tehát engednünk az önmagunkban való gyönyörködés élményét, legalább abban a pillanatban, amikor elkattintjuk a képet. Így tudjuk elkerülni, hogy a szelfink ne egy semmibe bámuló arcot mutasson, hanem a nézőre tekintő, s valóban némi személyes üzenetet hordozó képmás legyen.

A magyar festészet egyik legkorábbi klasszikus művész-önarcképe Mányoki Ádám 1711 körül festett portréja. Ha a beállításban kimutatható is a korabeli holland és német portréfestészet hatása, a szinte teljesen kigombolt ing, a hetykén nézőre vetett pillantás mégis egy rendkívüli és eredeti művészre vall. Nem a királyi udvarokban otthonosan mozgó, s az öltözködési etikett szabályait is betartó udvari festőt, hanem egy szinte illetlenül kitárulkozó szabad embert látunk. Mányoki önarcképe közel 200 évig a bajor királyi gyűjteményben volt. 1931-ben egy műtárgycsere révén került Magyarországra.

2018. július 25.

 

Kiállításaink közül ajánljuk