Perlmutter Izsák. Sok tekintélyes művészettörténész elhúzza a száját a neve hallatán, mondván: nem elég jó, hanem inkább csak a műkereskedelem által felülértékelt művész. Vajon mi lehet a baj Perlmutter Izsákkal? Talán az, hogy a festészetét vizsgáló utolsó, igazán kimerítő elemzés 1921-ben jelent meg. Szerzője Elek Artúr, korának egyik legélesebb szemű kritikusa volt. Ha csupán a kritikus szavait olvassuk, anélkül, hogy megpróbálnánk friss szemmel tekinteni Perlmutter képeire, könnyen el is hisszük Elek szavait: “A színkeverésnek ez a virtuóza voltaképpen csak a színkomplikációk teremtésében mester, nem a színharmóniákéban. S eredendő oka ennek nyilván színérzésének tökéletlensége.”
Perlmutter Izsák: Ernyő alatt, 1910-es évek, olaj, karton, 54 x 45,5 cm, Magyar Nemzeti Galéria
Kevés olyan magyar művészt tudnék mondani, akinek szín-érzéke, a színharmóniák alko-tásában mutatkozó kulturált-sága, eleganciája, drámai ereje és kifinomultsága, ugyanakkor raffináltsága és változatossága Perlmutteréhez fogható lenne. Amit a kritikus színkompliká-cióknak látott, az valójában nem más, mint a színek – zenei hasonlattal élve – nagyzene-kari meghangszerelése. Perl-mutter képein sok szín él és működik egyszerre. Kétség-kívül bonyolultabbak, mint az egy-két színharmóniára épülő kompozíciók. Ezek nem zongo-rán leütött hármashangzatok, hanem gazdagon hangszerelt, dús hangzású zeneművek. Nincs kortársa, aki ennyire biztos kézzel, ennyire jó ízléssel és ilyen természetesen nyúlt volna a színekhez, és aki ennyire ura maradt volna a legszélesebb színskálán mozgó komponálásnak is. Bonyolultak? Tán csak azért tűnnek annak, mert senki nem volt képes hasonlóra.
Az 1866-ban született Perlmutter Izsák annak a nemzedéknek a tagja – Ferenczyvel, Iványival, Vaszaryval és sokakkal – aki erős akadémikus-naturalista iskolázottság után, már beérkezett művészként szembesült az avantgárd mindent felülíró művészi törekvéseivel. Nem lett modern festő. Nem veszett el, mint Vaszary, a modernista manírokban, nem próbálta összeötvözni a naturalizmust egy dekoratív stilizálással, mint Ferenczy. És nem fordult a szecesszió felé sem, mint Iványi, vagy Rippl-Rónai.
De csinált valamit, amiben csak Rippl-Rónaihoz fogható. Közel negyven évesen, hosszú párizsi és hollandiai évek és nemzetközi sikerek után hazaköltözött Magyarországra. Ráadásul vidékre, pontosabban Rákospalotára. A hazatérés, a pihentető vidéki életben való megnyugvás új tematikát teremtett festészetében: az enteriőrképek világát. Ugyanezekben az években a Párizsból hazaköltöző Rippl-Rónai József festészete is a vidéki élet képei és egy sajátos mikrokozmosz megalkotása felé fordult. Amíg azonban Rippl enteriőrképeit a dekoratív egyszerűsítés, bizonyos statikus nyugalom jellemzi (s ennek a „lassúságnak” nagyonis megfelelt erősen kontúrozó, kukoricás stílusa), Perlmutter világát a részletek bőséges gazdagsága és mozgalmassága uralja. Az ő enteriőrjeiben nem lassan pipázgató, szundikáló öregek élnek, mint Ripplnél, hanem modern, párizsi divat szerint öltözködő dámák – a művész felesége és leánya – akiknek szokatlan perspektívában látott alakjai, tört mozdulatai különös feszültséget teremtenek a képeken. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy Ripplnél minden áll, Perlmutternél minden mozog.
Elek Artúr másik gondolatébresztő megállapítása szerint “Perlmutter intérieurjei megtöbbszörözött csendéleteknek hatnak, nem egyetlenegy nagy csöndéletnek, aminek festőjük szánta. Ha képeit elemeire szétbontva nézzük, ideális művészettel megfestett csendélet-részek konglomerátumának látjuk. Egy-egy párna, csipke, csésze és egyéb holt tárgy megfestése megfelelő alapján vagy hátterén virtuózian tökéletes. De a sok csendélet-rész egyetlen nagy összességgé szemünkben össze nem folyik.” – a probléma mindezzel az, hogy Elek csendéletet lát ott, ahol enteriőrt kéne. Perlmutter enteriőrjei egy izgalmas, gazdag és mozgalmas belső világ képei, melyekben oly sokszor felvillan a művész önarcképe is. Ezek a képek a polgári jólét, biztonság és gazdagság képei, melyek valódi élettapasztaloton, valódi anyagi gazdagságon és valódi, stabil emberi kapcsolatokon nyugszanak. Nincs bennük nosztalgia, érzelgősség és illúzió. Ezek az 1910-20-as évek Magyarországának képei. Ezekben érezzük a régi nyarak illatát, a kitárt ajtókon beáramló szellő hűvösét, a nők hangját, a napernyő alatt olvasott könyvek lapjainak sercegését. Nem dekoratív sémák és ritmusok szerint formálódnak ezek a művek, hanem az alkotó élete van bennük, hitelesen, pontosan és maradéktalanul átélhetően. Perlmutter képeit látva mi is gazdagnak érezzük magunkat, s el kell hinnünk, hogy a gazdagság éppolyan értékes művészi tapasztalatokhoz vezethet, mint a szegénység.
Az pedig már egy másik történet lenne, hogy a művész fogadott leánya, a pesti árva, később egy perzsa herceg fiatalon megözvegyült felesége, dúsgazdag apjának örököse, 1951 után közel húsz évet élt kitelepítettként egy vályogputriban Domoszlón. A falusiak csak Herceg néninek szólították…
2018.augusztus 8.