En

Ablak a világra

6 állomás
Ablak a világra

Milyen jó néha csak úgy kibambulni az ablakon. Nézni reggelente az ébredező várost, csodálni a naplementék izzását, hallgatni az eső kopogását az üvegen, élvezni, ahogy a fény átjárja a testünket, vagy épp beengedni a szobánkba a friss levegőt. Az ablak jelenti a természet és otthonunk közötti kapcsolatot és a ház szemeként figyeli, hogy mi történik odakinn. A belső és külső világ összekötője, a nyitott és zárt szimbóluma, jelezheti az átmenetet az életből a halálba, valamint a biztonság- és veszélyérzet megtestesítőjeként is értelmezhető. A művészeket is gyakran megihlette a téma, hiszen nincs két egyforma ablak és mindenkinek más kilátás tárul a szeme elé otthonról.

Ezekben a hetekben sok időt tölthettek az ablakok előtt, ábrándozva a szabadságról és szabadtéri lehetőségek soráról. Ne aggódjatok, el fog jönni, de addig is lássuk, ki miként értelmezte alkotásain ezt az egyszerű, de nagyszerű kérdést!

Állomások

  • Csontváry Kosztka Tivadar: Önarckép, 1896
  • Camille Pissarro: A Pont-Neuf, 1902
  • Kernstok Károly: Üvegablakterv, 1911
  • Tihanyi Lajos: Ablaknál álló férfi, 1922
  • Bernáth Aurél: Reggel (Ablak), 1927
  • Paizs Goebel Jenő: Aranykor (Önarckép galambokkal), 1931

Csontváry Kosztka Tivadar: Önarckép, 1896

Csontváry Kosztka Tivadar: Önarckép, 1896

Zseniális, megosztó és megkerülhetetlen. Csontváry az a festőnk, akit semmilyen stílusba vagy irányzatba sem lehet igazán besorolni. Ő a magyar művészettörténet senkihez sem hasonlítható gyógyszerész-festője, a saját korában meg nem értett zseni, akit ma mégis mindannyian jól ismerünk. Életművének kis százalékát képezik csak a portrék, ugyanakkor több konkrét vagy allegorikus önarcképe is ismert. Ez az ablak mellett ábrázolt példa több szempontból is különleges. A művészek munka közben ábrázolt önportréi már önmagukban ars poeticáknak tekinthetők: az önarckép a Csontváry-lelkület jellemző megfogalmazása, a magányában is komoly hivatástudattal elénk ülő, meg nem értett férfi és festő póza. Szinte félve pillant a nézőre, egyik szemével a külvilágot kutatja, a másikkal befelé tekint. A mű keletkezésének pontos idejére és helyére csak következtetni lehet. Bár a színvilág a festő müncheni tanulmányaihoz köthető, az enteriőr patikusságának színterét, Gácsot idézi. Az ablakon túl minden valószínűség szerint így a szlovák község látható, ahol a művész saját elmondása szerint is előszeretettel üldögélt az ablakban és rajzolgatott, festegetett. A kép a festő halála után került csak elő a gácsi patika padlásáról.

Camille Pissarro: A Pont-Neuf, 1902

Camille Pissarro: A Pont-Neuf, 1902

Camille Pissarrót az impresszionista mozgalom szellemi vezéreként ismerjük. A pointillizmus, azaz az apró, pontszerű ecsetvonásokból felépített művészet irányába tett rövid kitérő után, élete utolsó éveiben visszatért korábbi korszakának kötetlenebb festésmódjához. Városi látképeit az 1890-es évektől kezdte el festeni és főképp 1892-ben kezdődött szembetegsége késztette arra, hogy szobája árnyékába visszahúzódva alkosson. A párizsi látképet, legyen éjjel vagy nappal, eső vagy napsütés, számos művén megörökítette, így az Île de la Citén lévő emeleti lakásának ablakából is több ízben megfestette a híres Pont-Neuf kőhidat. A Pont-Neuf a legöregebb híd, amely a Szajnát keresztezi Párizsban. Pissarro betegsége ellenére e sorozat darabjai színekkel és dinamizmussal teltek, technikai szabadság és páratlan frissesség jellemzi őket. Ki ne örülne, ha az ablakán kitekintve ez a látvány tárulna elé?

Kernstok Károly: Üvegablakterv, 1911

Kernstok Károly: Üvegablakterv, 1911

A Munkácsy Mihály utcában, a Hősök terétől mindösszesen egy utcányira áll a Schiffer-villa, Schiffer Miksa vasútmérnöknek, a Monarchia egyik legnagyobb építési vállalkozójának villája. Schiffer értett a művészethez: a korszak legmodernebb elveket valló építész párosára, Vágó Józsefre és Lászlóra bízta a terveket, melynek üvegablakait Kernstok Károly álmodta meg, a különböző szobákban pedig Iványi Grünwald Béla, Rippl-Rónai József és Csók István festményei kaptak helyet. Kernstok monumentális ólomüveg ablakai a hall falainak teljes magasságáig emelkednek és árkádiai jeleneteket ábrázolnak. Nem hétköznapi ablak, hanem a magyar üvegablak festészet egyik páratlan alkotása.

Tihanyi Lajos: Ablaknál álló férfi, 1922

Tihanyi Lajos: Ablaknál álló férfi, 1922

A magyar avantgárd kiemelkedő alakja a tárgyiasság és analitikus formabontás feszültségeit kutatta művészetében. Dénes Zsófia visszaemlékezései szerint Tihanyi olyan „egyszeri” volt, „a legmagányosabb példány, magas művészi kivitelben”. Minden érdekelte, ami művészet, így süketnémasága ellenére is eljárt hangversenyekre – Dénes leírása szerint az előtte álló széktámlára tette tenyerét, így fogva fel a hanghullámokat és rezgéseket. Arcképein úgy örökítette meg modelljeit, ahogyan azt belülről látta: őszintén, fanyarul, könyörtelenül. Az Ablaknál álló férfi, amely Nagy önarckép interieur címen is ismert, szintén mellőz minden szépítést: a groteszk alak a műtermében állva tekint maga elé, mögötte szinte kinyílik a tér. Berlin városa a széles ablakokon keresztül, magas kéményeivel és piros gáztartályaival együtt mintegy belép a szobába, s szerves részévé válik.

Bernáth Aurél: Reggel (Ablak), 1927

Bernáth Aurél: Reggel (Ablak), 1927

Rendkívül izgalmas e festmény kép a képben kompozíciója: a Vág folyó látképére nyílik Bernáth ablaka a reggeli fényárban úszva, amely mégis távolinak tűnik hideg színei miatt. A festő intellektuális művész, ugyanakkor érzékeny álmodozó, aki külön világot teremtett azzal, hogy szinte személyiséggel ruházta fel az őt körülvevő tárgyakat és dolgokat. Az előtér csendéletén a mindennapi élet megszokott tárgyait láthatjuk a napsütésben, míg a háttér ennek ellenpontját képezi. Az ablak átvezeti a néző tekintetét a két tér között, melyet a középütt úszó aranyhalak élénk narancsszínű foltjaikkal kötnek össze – konkrétan és szimbolikusan is. Az ablakok benti és kinti kontrasztja hosszú élete során végig inspirálta a művészt: ezekben a művekben talált igazán önmagára és saját festői stílusára.

Paizs Goebel Jenő: Aranykor (Önarckép galambokkal), 1931

Paizs Goebel Jenő: Aranykor (Önarckép galambokkal), 1931

Az Aranykor ismét egy alkotójával teljesen önazonos önarckép: Paizs Goebel Jenő nagyothallása miatt rendkívül visszahúzódó ember volt, s mint a magányos alkotók gyakran, ő is sok portrét festett magáról. Ezek sorából, illetve szimbolikus jelentésű figurális kompozícióiból, tájképeiből és csendéleteiből világosan kiolvasható saját, szubjektív belső világa. Minden magánya és nehézsége ellenére művészete „csupa színröhögés”, ahogy egy levelében fogalmazott bátyjának. Az Aranykoron is csak úgy tobzódnak a koloritok: a szigorú kontúrú fejen pirosló száj, a finoman árnyékolt szem – mintha egy korabeli pantomimművészt látnánk –, a kék falon szögre akasztott zöldben pompázó halott nemes fácán, az ablakpárkányon fekvő aranyfácán a vörös váza mellett, a háttérben sárguló végtelen táj, a világos viadukton átmenő fekete vonat és a vízen horgászó alak… Megannyi szín, réteg és motívum. A festmény hiába nyit ablakot a tájra, mégis van benne valami kalitkaszerű: az ember nem lépheti át saját korlátait, valójában csak újra és újra szembesülhet velük.