Szinyei Merse Pál 100 és 175. Egy név és két szám, akiről és amelyekről érdemes megemlékezni: a magyar festészet egyik legkiemelkedőbb mestere 175 éve született és kereken egy évszázada ment el. A művészt aligha kell bemutatni, hiszen művei már gyermekkorunktól végigkísérik az életünket. A Majális jó eséllyel pályázhatna a legismertebb magyar festmény címére, a Léghajó a magyar képzőművészet egyik legeredetibb ötlete, míg a Lila ruhás nő feledhetetlen, messze révedő tekintete számtalan reprodukción, bélyegen és iskolai tankönyvek oldalain is feltűnik mindmáig. A sors – és természetesen az akkori kortárs művészeti közeg – fintora, hogy a festő csak idővel nyerhette el az őt megillető, méltó helyet a honi művészettörténetben, melyhez igen hosszú út vezetett.
De hogy milyen nehézségekkel volt kikövezve e páratlan festői pálya? Útvonaltippünk segítségével megismerhetik a művész életének meghatározó helyszíneit, más művészek korábbi és kortárs alkotásain keresztül is, ugyanakkor bepillanthatnak terjedelmes levelezésének néhány gyöngyszemébe, amivel segítséget kapunk a művész mögött rejtőző ember lelkivilágának feltárására is. Az útvonaltippel természetesen lehetetlen Szinyei életének és művészetének minden kérdésére kitérnünk, ám fontos adalékot jelenthet e korszakos zseni műveinek és nem hétköznapi életének megértéséhez. A mester alapvetően optimista ember volt, amire, mint láthatjuk majd, néha vajmi kevés oka volt, mégis ez volt élete egyik fő mozgatórugója, s ha éppen válságba került, inkább nem alkotott, de egyéni hangját sosem tagadta meg. Mára már tudjuk, hogy épp ez volt az ő nagy titka, mellyel a magyar képzőművészet kultikus alakjává nőtte ki magát.
München
Hol is kezdhetnénk e páratlan pályát, ha nem a bajor fővárosban… László Fülöp esetében általában Angliát szokás kiemelni mint élete egyik legfontosabb helyszínét, ám München nem kevésbé jelentős sem számára, sem Szinyei Merse Pál számára.
Szinyei 1864. március elején, 19 évesen érkezett Bajorországba, amely sorsdöntő helyszínnek bizonyult művészetében. A müncheni magyarok – Székely Bertalan, Benczúr Gyula, Wagner Sándor és Liezen-Mayer Sándor – segítségével hasznos ismeretségekre tehetett szert, és készülhetett az akadémiai felvételire. A felvételin sikerrel járt, és a későbbiekben független művészként is dolgozhatott a városban. Itt kötött barátságot Gabriel Maxszal és Hans Makarttal is, akik később Európa vezető mesterei lettek. Arnold Böcklinnel való barátságáról több ízben is megemlékezett: „Életem legszebb, legboldogabb korszaka volt ez. Barátságban, mindennapos benső viszonyban éltem a század legnagyobb festőjével…” A svájci szimbolista művész volt az egyik legfőbb támogatója – „szerette, a mit csináltam, lelkesített” –, többek között a Majális megfestésében is ő bátorította. „Az Akadémián megtanultam a természetet látni s ennélfogva conventionális szabályok által soha nem korlátoztattam magamat abban hogy ne fessem azt teljes színpompájában úgy a hogy én látom…” – fogalmazott 1898 januárjában született, a Pallas Lexikon felkérésére írt önéletrajzában.
László Fülöp egyszerű polgári családba született, és a századforduló egyik legkedveltebb, legkeresettebb portréfestőjévé vált. Eleinte egy cégtáblafestőnél vállalt munkát, majd retusőrként dolgozott egy fotóműteremben. Miután a fotós bátorította a továbbtanulásra, László tanárai Székely Bertalan és Lotz Károly lettek, járt a müncheni Akadémiára, de remek ajánlólevelekkel érkezett Munkácsy Mihály párizsi műtermébe is. Az 1890-es évek elején egy müncheni jelmezbálon ismerte meg Miss Lucy Guinnest, az ír sörkirály lányát. E találkozás megpecsételte sorsukat: kilenc éven át tartó mátkaságból vált végül példaértékű házassággá. László fiatalkorában elsősorban népi zsánerképeket és portrékat alkotott, 1892 elején fogott hozzá az eredetileg A müncheni udvari sörházban címen ismert festményéhez. Az alkotás jobb szélén előrehajoló szőke hölgy modellje Lucy volt. A szerető és megértő feleség oldalán a festő szabadon szárnyalhatott, ennek köszönhetően a külföldi meghívások is egyre szaporodtak: élt Budapesten, Bécsben, Párizsban, Londonban, Madridban és Berlinben is. Művészete iránt Angliában volt a legnagyobb az érdeklődés, így 1907-ben végleg oda is költöztek, majd 1914-ben állampolgár lett – a National Portrait Gallery falain ma is ott lógnak Philip de László művei. Ahogyan a Művészet folyóirat egyik 1912-es számában a szintén festőművész Kézdi-Kovács László fogalmazott: „bejárt ő minden európai udvart, festett pápát, császárokat, királyokat és fejedelmeket, lefestette Európa első arisztokrata családjainak színét-javát, pénz- és szellemi arisztokratáit…”
Velence
Szinyei Velencében nagy sikereket ért el Hóolvadás című művével a századfordulón – erről még lesz szó a párizsi „megállónál” –, ám azt megelőzően, fiatalkorában is sokat adott neki a lagúnák városa, amikor 1869-ben egy bizonyos Wimmer nevű műkereskedő megvásárolta egyik alkotását, és az abból kapott pénzből megcsodálhatta az Adria Királynőjét. Ahogy Szinyei fogalmazott: „Költségre tellett: lementem Velenczébe s megcsodáltam a régi pleinairistát, Veroneset.” Az ottani semmihez sem fogható színek és fények minden művész emlékezetébe bevésődnek és tudat alatt talán formálhatják is a képi gondolkodásukat.
Marasztony József Bacchánsok című műve igazi kuriózum. A művész édesapja, a velencei születésű Giacomo Marastoni, azaz Marastoni Jakab tíz évig tanult szülővárosában, majd egy évig Rómában. József nádor hívására került Bécsből Pozsonyba, majd telepedett le 1836-ban véglegesen Pesten. Jakab volt az Első Magyar Festészeti Akadémia megálmodója Pesten, amely mintegy másfél évtizeden át működött, 1860-ig (a Deák Ferenc utca 21.-ben emléktábla őrzi a helyét ma is!). Fontos pont volt ez a honi művészetképzésben, ez volt ugyanis az első ilyen képzésre vállalkozó iskola, mely bár magánintézményként működött, számos pártfogója akadt, és a magyar festészet számos kiváló képviselője, köztük Lotz Károly és Zichy Mihály is itt kezdte meg képzőművészeti tanulmányait. Itt sajátította el az alapokat az apjuk nyomdokain festővé vált Marasztony József és Antal is. József a honi akadémián túl a velencei képzőművészeti akadémián is képezte magát három évig. Jakab a legendák szerint meglátogatta Louis Daguerre-t is, hogy megismerhesse a legújabb „fényképészeti apparátusokat” – e találkozás minden bizonnyal hatással volt arra, hogy az intézmény tananyagában a festészeten kívül a fényképkészítés is szerepeljen, a Marastoni Akadémiát tehát egyben az első magyar fotós iskolának is tekinthetjük.
A bacchanáliák a római Bacchus (a görögöknél Dionüszosz) isten kultuszához köthetők: tiszteletére rendszerint féktelen orgiákat rendeztek, melyeket így neveztek. A téma a képzőművészet számos alkotóját megihlette, mivel a féktelen tivornyák mozgalmassága és különféle szereplőinek ábrázolása kitűnő alapot jelentett a klasszikus témák iránt érdeklődő alkotók számára. Marasztony József alkotása ún. trompe-l’oeil, vagyis „szemet becsapó” festmény, hiszen tulajdonképpen egy gipsz domborművet ábrázol hihetetlenül életszerűen. A grisaille technikával, azaz fekete-fehér színnel megfestett kép mintája minden valószínűség szerint egy 18. századi francia szobrász domborműve volt. Mondhatjuk, hogy József felnőtt édesapja nagyságához: a Bacchánsok az MNG gyűjteményének egyik legizgalmasabb, nézőjét sokadik látásra is rabul ejtő mesterműve.
Jernye
Ideje a Lila ruhás nőről is pár szót ejteni. Ha Jernyéről van szó, a felvidéki város csakis Szinyeihez köthető. Itt töltötte a müncheni évek alatt a szünidőt és később nyarainak javát is, művészi sikertelenségei utáni visszavonulásaikor pedig az ottani családi birtok gondjait intézte. A Lila ruhás nő című alkotáson is a jernyei kastély kertje látható Zsófia mögött.
A fiatal festő 1873 tavaszán lelkesen számolt be szüleinek a sikeres lánykérésről: „Mamácska kedves levelére válaszúl öröm és boldogsággal telt szívemet tárom fel előttetek: Én Probstner Zsófikát kit határtalan kiolthatatlan szerelemmel szeretek, ‘s kinek egész szívét ‘s leghőbb viszontszerelmét bírom, megkértem, mert mi egymás nélkül nem élhetünk.” A képen már áldott állapotban lévő nejét jernyei kastélyuk kertjében örökítette meg a művész a korban divatos turnűrös tafotaruhában, amelyet Zsófia maga varrt. Az ő visszaemlékezését idézve: „Az első gyerekünket vártam, úgy ültem modellt […] tafotaruhában. Azt is magam varrtam, mert nem költöttem varrónőre. Persze nem kinn a mezőn ültem modellt, azt Pali kívülről tudta. Minden fűszálat […] ismert, a lila, sárga és zöld szín finom hármashangzatáról beszélt akkoriban folyton. Nekem már a könyökömön jött ki. Benn, a műteremben is fárasztott a modellülés. A fiam gyorsabban fejlődött, mint a kép. A lila ruha szűk volt, szorított.” Hogy Zsófiának nehezére esett a modellülés, azt az a tény is alátámasztja, hogy Szinyei később többször hozzáfogott, hogy lefesse szeretett felesége arcképét, de minden alkalommal elégedetlen volt az eredménnyel – a Sárga ruhás nő, majd a Vörös ruhás arckép is befejetlen maradt.
A pár életét megnehezítette, hogy hatból három gyermeküket is elveszítették és a művész gyakran került hullámvölgybe, így végül a válást látták az egyetlen megoldásnak. Zsófiának később további öt gyermeke született, és igen hosszú kort ért meg, Szinyeitől született mindegyik gyermekét túlélte. A mindig elegáns „magyar Mona Lisaként” is emlegetett lila ruhás nő százegy évesen hunyta le örökre messze révedő szemét, melyben ott rejlik még az a harmad évszázad is, amit a festő halála után megélt.
Japán
Japán évszázadokon át szinte teljesen elzárkózott a más országokkal való kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatoktól és csak a 19. század közepén nyitotta meg kikötőit. Az „egzotikus megújulás” során műtárgyak, főképp fametszetek tömege áramlott Európába és Amerikába, ami természetesen maradandó hatást gyakorolt a kor képzőművészeire, illetve a későbbiekben a nyugati zenére, építészetre és irodalomra is. A japonizmusnak hála a japán alkotások gyűjtése divattá vált. Magyarországon a 19. század utolsó harmadában jelent meg a japán kultúra hatása: addig egzotikumnak számító lakberendezési és használati tárgyak kezdtek elterjedni a jómódú polgári otthonokban is, nem csak a művészek műtermeiben. Rövidesen megszokottá váltak a keletről származó legyezők, paravánok, maszkok, porcelánok és lampionok, a japán kosztümös és kimonós alakok pedig a jelmezbálok elengedhetetlen szereplői lettek. A kortársak közül kiemelendő Rippl-Rónai József, Szinyei Merse Pál és Vaszary János rajongása, Csók István lenyűgöző fametszetgyűjteménye és Hopp Ferenc kétezer tárgyból álló kollekciója, mely a ma is ismert Hopp Ferenc Ázsiai Múzeum alapját képezi.
Szinyei Léghajó című alkotása az egyik legeredetibb ötlet az életműben. Inspirációjául sógora, Probstner Béla 1878-ban tett utazása szolgált: Zsófia testvére egészen a Távol-Keletig eljutott a léghajóval. Innen ered a mű alapcíme is, azaz Probstner Béla búcsút int Sárosnak. A nagyszabású nyugat-európai, majd távol-keleti körút során néhány évig Japánban is élt az úriember. Az optimista hangulatú festmény az emberi gondolatok száguldásának és a művészi szabadság szimbóluma – mégsem távolodik kozmikus magasságokba, hanem a föld közelében marad. A repülés mindig is a művészet legtitokzatosabb, s talán épp ezért igen népszerű motívumai közé tartozott és tartozik: gondoljunk a görög mitológia Ikaroszára, vagy Leonardo da Vinci repülő szerkezeteire – mondjuk úgy, hogy a repülés művészetére.
Székely Bertalan Japán nő című alkotásán az orientalizmus és japonizmus formai elemeit vegyítette egyedi módon: az akadémikus tradíció jegyében készült, finomrajzú, szobában vagy verandán látható nőalakot paraván, japán tárgyak, illetve jellegzetes állat- és virágmotívumok veszik körül. A festő a Kelet-kutató és utazó Xantus János gyűjteményéből ismerhette meg azokat a tárgyakat, melyek a Japán nő című festményen is láthatóak. Székely továbbá rendszeresen látogatta a japán tárgyakat és metszeteket forgalmazó kereskedőket – vélhetőleg így ismerkedhetett meg a toalettjét végző japán nő gyakori ábrázolásával is. Ugyanakkor, tegyük hozzá, mint sokan a kortársai közül, ő is egy európai nőt ábrázolt az egzotikus környezetben, megteremtve ezzel a japán és európai művészet egy különleges metszetét.
Bécs
Rendkívül érdekes dokumentum az 1905. február elején írt levél Telepy Károly festőművésztől Szinyeinek: úgy fogalmaz benne, hogy az, hogy a Majálist nem az azt megillető helyen állították ki az 1873-as bécsi világkiállításon, „nem a mű kevésre való becsülése” miatt volt, hanem „éppen hatalmas színerejénél fogva nem lehetett méltólag elhelyezni – mert Tigrist nem lehetett macskák közé bocsájtani mert mind megette volna”. Telepy volt az ominózus bécsi világkiállítás magyar művészeti osztályának a rendezője, aki remekül megoldotta a szokatlanul intenzív színerejű alkotás elhelyezését a bejárati ajtó fölötti kiemelt helyre akasztva, a képet azonban a bajor osztályba átszállítva igen előnytelen pozícióban állították ki. Szinyei a még Münchenben festett Majálist végül vissza is vonta a kiállításról, majd a sikertelenség hatására visszavonult felvidéki jernyei birtokára, és egészen az 1880-as évek elejéig alig festett. 1882-ben Hans Makart hívására ismét Bécsben találjuk, és 1883 januárjában a Künstlerhausban rendezett tárlaton újfent ki is állította a Majálist. Erről Probstner Zsófia, a festő volt felesége kilencvenöt évesen így emlékezett vissza: „a jury oly rossz indulattal fogadta, hogy csak nagy utánajárással sikerült a képet elhelyezni […] férjem már vissza akarta vonni a képet, de végre egy különös gondolata támadt a helyzet megmentésére: hoztunk a bécsi erdőből szép zöld gyeptéglákat, s azokat férjem egy ügyes kárpitossal […] a ráma alsó részére úgy felszereltette, hogy a ráma alsó része nem látszott, de a gyep a festménnyel érintkezhetett.” Szinyei tehát igen kreatív és frappáns módon bizonyította be, hogy elementáris erejű színeit valóban a természettől kölcsönözte, aminek hatására a kritika is valamelyest megenyhült, de a remekmű megérdemelt elismeréséig egészen a millennium évéig kellett várni. Így utólag érdemes hozzátenni, hogy Szinyei „rossz” városban próbálkozott: Párizsban egészen más kritika fogadta volna az alkotást, mint Münchenben vagy Bécsben, ahol épp kedves kollégája és barátja festészete volt az uralkodó divat, az ún. „makartizmus”.
Friedrich von Amerling osztrák festő mintegy ezer képmást festett, elsősorban főnemesi megrendelésekre. A bécsi alkotó a 19. század egyik legjelentősebb arcképfestője volt, aki emellett történeti, táj- és életképeket is festett. Elsősorban a bécsi udvar és a magyar arisztokrácia foglalkoztatta és lenyűgöző jellemző erővel tudta megragadni az ábrázolt személyeket – többek között gróf Széchenyi István arcképét is megfestette. Amerling lágy, porcelánsimaságú felületeket képzett alkotásain, amely szinte utánozhatatlan volt kortársai számára. Munkássága erősen befolyásolta a magyar művészet alakulását is, műveivel és művészpedagógusi tevékenységével egyaránt. Sok magyar tanult nála Bécsben, többek között a zseniális festő-fotográfus Borsos József is, aki egyébként jó barátja is volt a portréfestőnek.
Róma
„Rómát Nápolyt és Pompejit alaposan áttanulmányoztam, Firenzébe el nem jutottam már. Nagy művészeti korszakokat szemtől szembe élvezhettem, talán meg is értettem? – Az olasz tájkép csodálatos, bámultam, de nekem annyira exoticus, hogy hosszabb tanulmány nélkül nem tudnám képben értékesíteni, – s nekem talán nem is sympaticus, – mondhatom csak most tudom igazán megbecsülni a mi szép hazánk tájait, érzem hogy én ebben több bájt látok és jobban át tudom érezni. Azért most itthon maradok s csendes munkával akarom kedélyem s lelkem nyugalmát vissza nyerni” – írta Szinyei 1902. április elején Korongi Lippich Elek kultuszminiszternek. Róma kapcsán érdemes még megemlíteni az olasz kultuszminiszter 1911. december 18-án, itt született levelét, melyben a firenzei Uffizi Képtár portrégyűjteménye számára szerették volna megkapni Szinyei „általuk forrón óhajtott önarcképét”. A megtisztelő felkérést természetesen a művész örömmel elfogadta, és az 1897-ben született alkotást – miután egyszer még itthon kiállította – azóta is a neves olasz múzeum gyűjteményében láthatjuk.
Franz von Lenbach a 19. századi német festészet egyik legjelentősebb alakja volt és ugyanannál a Karl von Pilotynál tanult a müncheni akadémián, akinél Szinyei is szeretett volna a kezdetektől fogva. Piloty tanítványaként Lenbach elsajátíthatta a történelmi festészet alapjait, és vele utazhatott el Rómába is, ahol kiváló művek sorát festette, többek között A Titus diadalív Rómában című képét. Az 1860-ban festett alkotáson saját korabeli jelenetet helyezett történelmi kulisszák közé. A sajátos perspektívájú és nézőpontú festményen – a divatban megszokottól eltérően háttal vagyunk a Colosseumnak – a Via Sacrán egy egyszerű itáliai parasztcsalád sétál – ugyanazon a szent úton, melyen császárok is áthaladtak. A mű szimbolikája rendkívül finom és összetett: maga a diadalív a győztes császárra utal, a szent edények és a Menóra a zsidóság emlékezetét idézik, míg a háttérben látható templom már a keresztény világot vetíti előre.
Capri
A dél-itáliai út megtermékenyíthette Szinyei fantáziáját, mivel 1902-ben szokatlanul sok képet festett, ám ennek hátterében egy családi tragédia is megbújik: fájdalmát munkába fojtotta. Olaszországi utazásait Korongi Lippich Elek kultuszminiszter fedezhette egy új alkotásáért felvett előleg formájában. Mivel Szinyei szinte az egész vagyonát elveszítette – ahogy 1903-as önéletrajzában fogalmazott, „anyagi gondok is súlyosan reám nehezedtek. Mondhatom nagy nehezen sikerült jó gyomromat s egészséges humoromat megmenteni” – és kibukott a képviselőségből, e nélkül a segítség nélkül valószínűleg nem tudott volna útnak indulni. Régi nagy álma volt Capri szigetét megcsodálni, ahonnan végül sajnos haldokló Adrienne lányához kellett rövid időn belül hazajönnie: „16 éves leányom halálos beteg lett, rögtön hazajöttem, viruló szép leányomat haldokolva találtam. Másnapra meghalt. Mély fájdalmamban csak a munkánál találtam vigaszt, a nyár folyamán festettem a téli tárlaton kiállított képeimet” – írta 1903-as önéletrajzában. Csupa tragikus véletlen sűrűsödött össze a festő életében, melyek sok ihlető élménytől foszthatták meg. Ugyanakkor időskorára újra népes, meleg családi kör vette körül, amely valamelyest kárpótolta a válás és családi tragédiák utáni magány szomorú esztendeiért.
A fájdalmas 1902-es év után pótolta utazását 1903-ban, és Palermóba utazott. Egy erre az évre szignált és datált tengerképe, melyet Capri címen ismerünk, valószínűsíti, hogy ezúttal ismét ellátogatott a szigetre is. A kis méretű kép vázlatosan, gyors ecsetvonásokkal készült, s csak úgy sugárzik belőle az izzó mediterrán nap és a mélykék tenger harmóniája és energiája.
Ahogyan a Vasárnapi Újság 1888-as, 25. száma írta: „A mely festő déli Olaszországot bejárta, lefestette Caprit.” Így tett Ligeti Antal is, akit szintén megragadott a regényes mészkő falakkal tűzdelt táj, az égkék tenger és a sajátos fények. Ligeti alkotása az egyik legszebb tájkép Capri szigetéről. 1855 kora tavaszán indult gróf Károlyi István megbízatásából Itáliába, majd 1857 nyarán Keletre, hogy felfedezze az ottani egzotikus vidékeket. Mecénása megrendelésére kereste fel Caprin túl Nápolyt, a Szentföldet, Szicíliát, Firenzét és Rómát is. Útjairól rendkívül érzékletesen és humorosan írt egyébként Károlyinak – csak egyet idézve a sok közül: „Taorminában kétszer is majd élet veszélybe forogtam, először egy meredek feletti gyalog uton két nagy fekete kigyot találva rájok csaptam, az egyik velem szembe szálot, én persze fechtiroztam, de azért csak addig reteráltam, míg egyszer magamat repülni, de nem az ég felé, hanem le a’ mélységbe láttam, kaptam vagy 12 sebet, de minden ember csudálatára egyetlen halálost, – másodszor meg valami romlott hal evés következtében oly rosszul lettem, hogy már azt kérdezték, nem akarok e Testamentumot csinálni…”
Párizs
Szinyei élete utolsó huszonöt évét szakadatlan munkával töltötte, bár ekkor sem készített átlagban évi öt-hat műnél többet. Mégis, rendkívül fontos időszak ez, hiszen csalódásai és sikertelenségei után ekkor tért vissza a festészethez: félbehagyott munkáit befejezte, művei a Képzőművészeti Társulat tárlatán nagy sikert arattak, sor kerülhetett első önálló kiállítására 89 művel a Nemzeti Szalonban, s 1905-ben a Mintarajziskola igazgatója lett. 1910 februárjában a berlini Sezessionban és egy müncheni önálló kiállításon is méltatták alkotásait. Utazásait azonban gyakran szakították félbe szomorú események és kellemetlenségek: Münchenből Párizsba például éveken át vágyott, s amikor végre módja lett volna odautazni Wilhelm Leibl hívására, kitört a német–francia háború, és végül csak idősebb korában láthatta élőben a francia fővárost. Az 1900-as párizsi világkiállításon a Hóolvadás című festménye ezüstérmet kapott, a Majális pedig aranyérmet 1901-ben Münchenben. A Hóolvadást az utána következő velencei bemutatásakor ráadásul több olasz múzeum is szerette volna megvásárolni, olyan szépnek tartották – nem véletlenül: a megdöbbentően tömör festmény a magyar realista tájfestészet egyik remeke, és az égboltot leszámítva az egész mindössze egy óra műve. Az anekdota szerint a kora tavaszi képet délben kezdte el Szinyei festeni, és mire 1 órakor bement ebédelni, nagyjából készen is volt vele. Ebéd után visszatérve viszont az összes hó elolvadt, így egészen más megvilágításba került a táj, ám a festő az első impresszióhoz ragaszkodva már nem nyúlt az alkotáshoz. Réti István szerint „ennek a kis vászonnak szinte kozmikus a hangulata…”
Munkácsy 1876-ban mutatta be Műteremben című festményét. A páros portré egyrészt az életmű egyik legreprezentatívabb alkotása, másrészt egyfajta korszakhatár is, a festő által választott új irány iránti elkötelezettség jelképe. Az új művészi orientációban jelentős szerepet játszott neje, Cécile Papier és párizsi életük: a műkereskedelemben jól eladható szalonképek sora kelt életre Munkácsy vásznain ebben az időszakban – többek közt a nő ösztönzésére. „Nem az ő érdeme volt, hogy Munkácsy zseni volt és oly nagyszerűen festett, de igenis, vallom és állítom, hogy enélkül a jó feleség nélkül Munkácsynk sohase lehetett volna azzá a világhírességgé, aki lett…” – fogalmazott Pekár Gyula 1926-ban Munkácsyról és feleségéről. Ahogy Rippl-Rónai József írta: „az özvegy báróné […] sokat használt a mester reputációjának”. A Műteremben hű tükre annak, hogy Cécile nemcsak mint társ, hanem mint „menedzser” is a festő mellett állt. E tudatosságnak szerves részét képezték a reprezentatív szalonestek párizsi otthonukban, melyek még a sokat látott francia fővárosban is párjukat ritkították. Kitüntetés volt a vendégüknek lenni, ám ez csak az előkelőbbeknek adatott meg: grófoknak, báróknak, politikusoknak, pápai követeknek… A pár – vagy inkább Madame de Munkácsy – estjein fellépett többek között Gabriel Fauré és Liszt Ferenc is, de a szalonok arra is remek alkalmat nyújtottak, hogy bemutassák a még befejezetlen műveket, sőt adott esetben javaslatot is kérjenek a meghívottaktól a korrigálásukra. A Műteremben című képen a festő és neje megelégedéssel nézik az éppen elkészült alkotást. Érdekes szereplő továbbá a sötétben megbúvó, alig észrevehető gyermek, aki minden valószínűség szerint szomorú jelképe lehet gyermektelenségüknek.
Balaton
1905-től kezdve a művész az év nagyobbik részét Budapesten töltötte és csak a nyári hónapokra utazott haza a felvidéki Jernyére. Mivel az első világháború idején nem volt rá lehetősége, hogy birtokára menjen, az 1916–1917-es évek nyarát Fonyódon töltötte, ahol összesen kilenc vagy tíz képet festett. A nyaralásra vele tartott Rózsi lánya is, az általuk kibérelt fonyódi Velics-villát pedig bizonyára a már korábban említett Korongi Lippich Elek javasolta a család számára. A nyaralásra a festő idősebbik unokája – szintén Szinyei Merse Pál – így emlékezett vissza: „Hogy a kellő hangulat vagy mondhatnám ihlet mennyire szükséges volt festéséhez, ezt legjobban kétévi balatoni nyaralásunk alatt tapasztalhattam. Első nyáron napról napra ott üldögélt a Balaton partján, és nézegette a legkülönbözőbb színhatásokat mutató nagy víztükröt. […] Fonyódi nyaralásunk alatt egyszer egy szép helyet nézett ki magának a bélatelepi fürdőtelepen túl, a Balaton partján, egy kis nádassal. Másnap reggel csónakba ült velem és Ferkó öcsémmel, és így vitette magát a helyszínére. Délben már a kész képet vihettük haza.” Szinyei Merse Anna, a festő dédunokája szerint a legjobban sikerült a ma sajnos lappangó Háborgó Balaton című alkotás. Érdekesség, hogy a mivel mester már nem tudta jól megkülönböztetni a hullámzó víz finom részleteit, megkérte unokáját, hogy készítsen számára fényképeket a viharos hullámokról, majd azokat felnagyítva alkotta meg a képet. Unokája leírásából azt is tudhatjuk, hogy nehezen tudta elviselni a természet különféle behatásait, ezért egy zárt festőkabint építtetett magának, amelyben az elemektől védve szemlélődhetett és festhetett. Szinyei egyébként nem szerette a túlparti panoráma központi elemét, a Badacsonyt. Erről kortársa, Molnár C. Pál festőművész rendkívül szellemesen fogalmazott visszaemlékezésében: „formátlan koporsónak találta [a Badacsonyt], mely kellemetlenül pöffeszkedik a túloldalon, és behemód nagy tömegével aránytalankodik a zalai part egyébként kellemes vonulatú összhangján. El is nevezte »nagy dögnek«, ami a formájában rejlő asszociáció folytán, úgy lehet, találó is.” A művész a két nyár után már nem tért vissza a Balatonra, 1920 februárjában hunyt el hetvennégy évesen, Jernyén.
A magyar tenger témája már korábban, a 19. század közepén is igazán divatos volt: Szigliget, Tihany, Almádi, a Balaton ezerfényű tükre, a Dunántúl szelíd dombvonulata, a nádasok, a halászkunyhók varázsereje… Kiapadhatatlan forrása a romantikus tájképfestészetnek. Ráadásul ebben az időszakban különösen előtérbe kerültek a jellegzetes magyar tájak, lévén a hazai témák a kritikusok igényeit is kielégítették, nem mellesleg pedig a nemzetiségi kérdések egyik legfőbb szószólóivá váltak, hiszen a század egyik legfontosabb feladata az igazi, magyar(os) stílus megteremtése volt. Brodszky kiemelkedő alkotása az emblematikus tájról Balatongyörök magasságában készült, és nagy sikert aratott vele: rövidesen a Nemzeti Múzeum tulajdonába került és bemutatták az 1873-as bécsi világkiállításon is.