En

Ezerarcú Budapest – város a folyó két partján

9 állomás
Ezerarcú Budapest – város a folyó két partján

Budapest az ország szíve, fővárosa, a Duna pedig a „főutcája”. Egy életforma, egy létérzet, van, akinek az otthon, van, akinek a munkahely, van, akinek egy kiruccanás vagy épp csak egy pont A és B között. Olyan, mint a Weöres Sándor-i „ki minek gondol, az vagyok annak” – fényes, sötét, életteli, melankolikus, nyugtalan, nyüzsgő, meleg, biztonságot adó, forgalmas, nosztalgikus, romantikus, vagy épp szomorkás. Akárhogy is, az biztos, hogy rendkívül gazdag történelmű, sokszínű, fejlődő és legendás város, ahol a Dunával egyetemben szüntelenül folyik az élet is, miközben épül-szépül és folyamatosan változik az őt körülvevő látkép. A budavári palota kupolája, az első hó megcsillanása a Halászbástya tornyain, az áprilisban virágzó cseresznyefák a Tóth Árpád sétányon, a mezítlábas nyári Duna-parti séták, az ezüst holdfény az Országház felett, a Margitsziget futóköre, a villamos csilingelése a Szabadság hídon, a Szent István bazilika harangja, a bulinegyed örömzaja, egy kimerítő, s egyben feltöltő séta a Citadellához, a Váci utca üzletei, a Vajdahunyad-vár kecsessége, a Hősök tere grandiozitása, a Normafa zöldjei, az Andrássy út bűvölete, a hidak, melyek összekötik a budai és pesti oldalt a szó fizikai és szimbolikus értelmében is… Folytathatnánk még a sort hosszasan, de meséljenek helyettünk a gyűjteményünkben található alkotások: ismerjék meg segítségükkel a budapesti látképet alapjaiban meghatározó műemlékeket és városrészeket!

Állomások

  • Ifj. Richter Aladár: Budapest, 1936
  • Vaszary János: Dunakorzó, 1930 körül
  • Márffy Ödön: Szent István napi tűzijáték, 1937
  • Csók István: Margit híd, 1937
  • Boemm Ritta: Reggel, 1907
  • Zádor István: Ködös téli délelőtt az Erzsébet téren, 1921
  • 7. Nádler Róbert: A budai Dunasor a várkerti épületekkel, 1890
  • Balthasar Wigand: Pest látképe, 1840-es évek vége
  • Háry Gyula: A városligeti tó, 1890

Ifj. Richter Aladár: Budapest, 1936

Ifj. Richter Aladár: Budapest, 1936

Budapest nemcsak a 21. században, hanem már a harmincas években is rendkívül közkedvelt úti célnak számított, elsősorban gyönyörű földrajzi fekvése, szórakozó-, illetve fürdőhelyei miatt. 1932-ben Móricz Zsigmond az utazást „tömegjárvány”-nak nevezte a Nyugat konferenciáján, ami köszönhető a technikai fejlődés és ezzel egyetemben a közlekedés gyorsulásának is – autóval, repülővel, hajóval egyaránt előszeretettel utaztak az emberek –, és egyre több étterem és szálloda nyílt Budapesten is. A főváros a századforduló óta számít világvárosnak, és meghatározó városképi elemei, így a Lánchíd és a Parlament a korszak alkotóit is megihlették. A Lánchíd a Buda és Pest közötti állandó összeköttetést biztosító legrégibb és legismertebb hidunk a Dunán, nemcsak a főváros egyik jelképe, de Magyarországé is, ahogyan a historizáló-eklektikus Országház szintén az egyik legfontosabb és legjellegzetesebb középület mindmáig. Ifj. Richter Aladár neve gyakorlatilag összeforrt Budapesttel: letisztult, ám dekoratív stílusa az art deco és a modernizmus különleges ötvözése, ami alkalmas volt a hagyományokat és fejlődést is reprezentálni, egyfajta imázst kialakítva a városnak a 20. század első felében. A harmincas évekre már – a Dunával és a jól ismert műemlékekkel – zömmel kialakultak a nagyváros képei. A művész egyszerűen, ám élénk színekkel megörökítve gyakran ábrázolta ezeket madártávlatból.

Vaszary János: Dunakorzó, 1930 körül

Vaszary János: Dunakorzó, 1930 körül

Aligha van olyan budapesti polgár, akinek ne jutna eszébe valamilyen emlék a romantikus Duna-korzóról. A folyó bal partján, azaz a pesti oldalon fut a Lánchíd és az Erzsébet híd között a páratlan kilátást nyújtó közkedvelt sétálóutca, amelyet luxusszállodák, teraszos éttermek és kávézók szegélyeznek. Innen a legszebb talán a budai várnegyed képe, a Citadella és a Gellért-hegy, de számtalan műemlék és alkotás is megtalálható itt, így a Pesti Vigadó, a kedves Kiskirálylány bronzszobor, vagy Széchenyi István emlékműve a Magyar Tudományos Akadémia előtt. Vaszary János a magyar művészet meghatározó alakja volt, aki nemcsak mint alkotó, hanem mint pedagógus is gyakran hallatta a hangját a honi kultúrát érintő kérdésekben. A harmincas években fő témái közé tartoztak a lüktető nagyvárosi képek, annak szereplőivel és jellegzetes helyszíneivel, így az éjszakai bárokkal és forgalmas utcákkal is. A modern élet dinamizmusát és mozgalmasságát hirdetik művei, páratlan dekorativitással és érzékkel, hiszen képes volt néhány ecsetvonással is összefoglalni egy-egy utca, épület vagy ember karakterét. Szinte olyan érzésünk van, mintha egy filmből kivett kockát néznénk a „Dunakorzó” esetében: az út közepén szaladnak a kutyusok, annak mentén hölgyek beszélgetnek és urak andalognak. Vaszary korzós sorozata az életmű egyik emblematikus része, ami szépen összegzi a művész utolsó nagy korszakát is.

Márffy Ödön: Szent István napi tűzijáték, 1937

Márffy Ödön: Szent István napi tűzijáték, 1937

Augusztus 20. az ország nemzeti ünnepe az államalapítás és az alapító Szent István király emlékére, mindemellett a magyar katolikus egyház egyik főünnepe. Az ünnepnap legemelkedettebb pontját a zenei kíséretes esti tűzijáték jelenti. Magyarországon a feljegyzések szerint Mátyás király és Beatrix királyné esküvőjén tartottak először tűzijátékot 1476-ban Székesfehérváron, de 1686-ban Budavár visszavételét is látványos légi parádéval ünnepelték meg. A Szent István-napi tűzijátékot 1927 óta rendezik meg, néhány kivételtől eltekintve minden évben, a több tíz-, de akár százezres tömeg legnagyobb örömére. Két évvel az első ilyen alkalom után, 1929. augusztus 17-én a Pesti Napló napi (szarkasztikus humorú) híreiben olvasható, hogy „a tüzijáték miatt Szent István estéjén szünetel a Dunaparton a villamosforgalom. A nagy tömegben csak egymást gázolhatják az érdeklődök.” Márffy Ödön alkotása az 1937-es ünnepséget örökítette meg, amelyen – ahogyan azt az Ujság az év októberében megjelent cikkéből megtudhatjuk – már 28 000 külföldi vett részt és 16 különvonattal érkezhetett a fővárosba a vidéki közönség. Ugyanebben az évben a Képes Hirlap káprázatos fényképet is közölt a fényjátékok főpróbájáról, háttérben a budavári palota sziluettjével. Kétségtelen, hogy világszerte is kevés hasonló adottságokkal rendelkező város van, mint Budapest, így nem véletlen, hogy Márffyt is megihlette a téma: a művész a pesti oldalról örökítette meg a fényárban úszó várost, ami szépen illusztrálja, hogy milyen impozáns és méltó ünnepség volt Budapesten 1937. augusztus 20-án.

Csók István: Margit híd, 1937

Csók István: Margit híd, 1937

Tudta, hogy a jól ismert okkersárgás színű Margit híd eredetileg kék volt? Érdekes belegondolni, hogy bizonyos városképi jelentőségű emlékeink mi mindent átéltek az évtizedek során, így a Margit híd esetében az átszínezés a legkevesebb. 1872–1876 között épült, 1879-től lóvasúti kocsik, 1894-től villamosok, 1929-től pedig autóbuszok is átmentek már rajta, majd a Nagykörút egyre forgalmasabbá válásával, illetve a lakosságszám növekedésével a szűkösnek bizonyuló híd fakocka burkolatait kőkockákra cserélték és öt és fél méterrel szélesebbé is tették, két újabb forgalmi sávnak adva helyet. Végül 1944-ben német robbanótöltetek robbantak a híd aljánál, több száz ember életét követelve, ami után érthető módon sürgető volt az újjáépítés és az ezzel járó festés, ami 1947–1948-ban történt meg. A pesti oldalon leszakadt romok bizonyos részei a Duna alacsony vízállásánál mindmáig rendszeresen elő-előbukkannak a vízből. A legutóbbi, 2009-es felújítás során felmerült a kék szín visszaállításának lehetősége is, amit végül elvetettek. Csók Istvánt egész életében és művészetében vonzották a színek. Budapest festői látképe már időskorában, 1937-ben készült, a még alig beépített budai dombokkal a háttérben. Eleven, mozgalmas és vidám, mint a festő legtöbb tájképe és csendélete.

Boemm Ritta: Reggel, 1907

Boemm Ritta: Reggel, 1907

Az első, avagy régi Erzsébet híd – eredetileg Eskü téri híd – a mai Erzsébet híd helyén állt 1903 és 1945 között, és az időközben Genfben merénylet áldozatául esett Erzsébet királynéról nevezték el. Az acélszerkezetű lánchíd a hazai ipar egyedülálló teljesítménye volt, de világszinten is kiemelkedő építészeti bravúrnak számított az acélpilonos megoldás. Ahogyan a Vasárnapi Ujság beszámolt róla: „Az összes lánczhidak és függő hidak között, az új hid nemcsak a legnagyobb egynyílású hid, hanem a legjobban merevített hid is.” Az építkezés jelentős városrendezéssel is járt, így a régi pesti városháza emiatt tűnt el a városból és a belvárosi templom is kis híján áldozatul esett, de a közfelháborodás miatt végül megmaradt. A világhírű híd sorsát a második világháború pecsételte meg, amikor a német csapatok felrobbantották, hosszú éveken át mementóként szolgálva az állva maradt pesti pilonokkal. Az új, modernebb megjelenésű Erzsébet hidat 1964 végén adták át a forgalomnak, akkor még a villamosforgalomnak is helyet adva a hídon. Boemm Ritta „Reggel” című alkotása a budai oldalról örökítette meg a régi híd részletét lírai finomsággal és valamiféle misztikus szórt fénnyel. A kép foltjainak elevensége és a felületek izgalmas tarkasága a festőművésznő egyéniségének jellemzői. Az impresszionizmus határán jár, ami annak köszönhető, hogy korábban Párizsban is dolgozott és állított ki. 1909-ben a Vasárnapi Ujság úgy fogalmazott, hogy „a művésznő magasan fölötte áll az átlagos női festőknek”, reprodukciót is közölve gyönyörű „Reggel” című művéről, amely ott „Az Erzsébet híd reggel” címmel szerepelt.

Zádor István: Ködös téli délelőtt az Erzsébet téren, 1921

Zádor István: Ködös téli délelőtt az Erzsébet téren, 1921

„Ó, mint imádlak, mint szeretlek / csordult szivem bálványa, Pest; / ha rámfuvall százszínü lelked, / a vér eremben újra pezsg” – fogalmazta meg gyönyörűen Kosztolányi Dezső a városrész iránt érzett szeretetét. Mozgalmas múltja van az itt álló Erzsébet térnek is: míg ma az egyik legnépszerűbb pesti placc, ahol bizonyosan sok olvasónk heverészett már a fűben elmerülve a város nyüzsgésében, a 17. században még temető volt a helyén, majd vásártér lett, s végül 1854-ben kezdték el parkosítani több ezer facsemete beültetésével. Ez az első köztér, amelyet szintén Sisiről neveztek el 1858-ban. Ott, ahol ma az óriáskereket láthatjuk, 1870-ben egy leégett német színház helyére Hauszmann Alajos neoreneszánsz stílusú Kioszkja épült meg kávézóval, majd 1907-ben az épületet szecesszióssá alakították és a Nemzeti Szalon kapott benne helyet, a második világháború után mozi volt, s végül 1960-ban bontották el. Nem kevésbé volt történésekkel teli Zádor István élete sem: élt és tanult Párizsban, majd a firenzei festőakadémián, a szolnoki művésztelepen való működése és az első világháború súlyos sebesülését követően haditudósító volt Vaszary Jánossal, majd a Tanácsköztársaság bukása után egy ideig Weimarban és Münchenben élt, míg végül hazatért Magyarországra. Művészetére nagy hatással volt a plein air festészet, amit különös képi kifejezésmódjával tett egyedivé. Zádort a háborús hatások nem beszűkítették, hanem épp hogy nyitottabbá tették az önmagában szép témák ábrázolására – ilyen a „Ködös téli délelőtt az Erzsébet téren” című festménye is. A homályos, derengő, madártávlatból megörökített Szent István-bazilika a pesti oldal meghatározó épülete, Zádor műve pedig útvonaltippünk egyik leglíraibb műremeke. Nem véletlen, hogy egyszer még Babits Mihály is méltatta az alkotó Szentföldön készült képeit.

7. Nádler Róbert: A budai Dunasor a várkerti épületekkel, 1890

7.	Nádler Róbert: A budai Dunasor a várkerti épületekkel, 1890

A Várkert Bazár a főváros igazi ékszerdoboza, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni: a Várhegy oldalában található neoreneszánsz kert 1875 és 1883 között épült Ybl Miklós tervei alapján, melyet egykor díszkert és kutak is tarkítottak. Eredetileg kereskedelmi funkciót töltött be és árkádsorai üzletekkel voltak tele, de különleges érdekesség, hogy műtermek is működtek benne, így Strobl Alajos szobrászé is. Az 1960-as években itt működött a nevezetes Ifipark, ahol ma is ismert zenészek sora koncertezett az évek során. A Várkert Bazár rendkívüli fekvése, a Duna-parti távlat, a háttérben látható dombok remek festői/grafikai témát jelentettek a 19. század végén. Nádler Róbert ráadásul évekig dolgozott Ybl Miklós irodájában az Operaház belső kidolgozásának tervein, így jól ismerhette a mester gondolkodását. Lyka Károly a Művészet című folyóirat 1911-es számában fogalmazott úgy, hogy Nádler amellett, hogy „kitanult építész, kiállítás-rendező, zsűri-tag, ott van különféle tanácsokban, ankéteken […] a munkássága, a művészetben, művészek dolgaiban való résztvevése alapján egész csomó cím illetné meg”, s így folytatja: „Egy magyar rajzmester. Pontosan, közelebbről, helyesre korrigálva: az első magyar rajzmester.” Az pedig csak külön, művészeti kvalitástól és tudástól független adalék, hogy a művész nagyon hasonlított Munkácsy Mihályra – olyannyira, hogy néha össze is keverték őket, humoros szituációkat eredményezve.

Balthasar Wigand: Pest látképe, 1840-es évek vége

Balthasar Wigand: Pest látképe, 1840-es évek vége

„A Duna folyamnak egyik legkegyeltebb gyermeke Budapest” – fogalmazta meg 1893-ban „Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben” című nagyszabású kiadványsorozat 9. kötete. A sorozat a magyar könyvkiadás egyik legnagyobb szabású vállalkozása volt, tájképekkel, történelmi helyszínekkel és népszokásokkal illusztrálva a leírtakat. Valóban páratlan szépségű a folyó, ám az 1838-as nagy árvíz idején megmutatta az erejét is: „márczius 13-ikán éjféltől 15-ikén délig 8,20–8,40 méter közt ingadozott a vízállás 0 pont fölött, elárasztva a várost”, ahogy az említett 9. kötetben olvashatjuk. Az épületek mintegy kétharmadát kellett vagy teljesen, vagy részben újraépíteni. Az 1840-es évekre aztán politikai, gazdasági és kulturális szempontból Buda és Pest az ország jelentős városai lettek, együttes lakosságuk 100–110 ezer főre ugrott. Különös belegondolni, hogy ezekben az években a város 269 utcájából 116 kockakővel volt lerakva, míg a többi sáros földút volt, a külvárosokban több száz tehenet tartottak, az elegáns belvárosi paloták istállóiban lovak álltak, a disznóvágás pedig a polgári élet velejárója volt. Balthasar Wigand 1840-es évekbeli képén már a szinte újjászületett város képét láthatjuk, ám még hiányoznak a dunai látképből (a Lánchidat leszámítva) a mára már jól megszokott átkelők. Az alkotás épp ettől különleges: az osztrák mester rendkívül részletes, hiteles és topográfiai pontosságú képeket festett, melyek nemcsak különleges művészeti értékkel bírnak, hanem várostörténeti dokumentumként is értékesek. Mindemellett még nem is a mai értelemben vett Budapestről beszélünk, hiszen az később, 1873. november 17-én jött létre Pest, Buda és Óbuda városának egyesítésével.

Háry Gyula: A városligeti tó, 1890

Háry Gyula: A városligeti tó, 1890

A Városligetet először a középkorban, a tatárjárás idején említették a források, majd a hosszú évszázadok után a 18. században már Ökrösdűlőként emlegették a területet, mivel legelőként funkcionált. A reformkorban Városerdőnek nevezték és a pestiek igen kedvelt szórakozóhelye volt: céllövölde, csúszda, gyógyfürdő, tánchelyiségek és mutatványosbódék is működtek itt, nyáron csónakázni lehetett a tavon, télen pedig korcsolyázni. Leglátványosabb időszaka az 1890-es évekre esett, amikor a Millenniumra, azaz az ország ezeréves fennállásának ünnepélyére készülődtek Budapest- (és ország-) szerte. 1898-ra készült el a mai „kisföldalatti”, azaz a millenniumi földalatti vasút, a Műcsarnok és a Vajdhunyad vára még zömmel fából készült ideiglenes változata. A Háry Gyula művén ábrázolt tavon látványos jelmezes mulatságokat is rendeztek ebben az időszakban, de jégből készült szobrokat is bemutattak a befagyott vízen az évtized második felében. Ahogyan a Huszadik Század 1905. januári száma fogalmazott érzékletesen a városligeti tél varázsáról: „a társaság a kavicsos utakról, a fák árnyékából a tó jegére költözött le. Ott rohannak, kanyarognak a korcsolyasport nagyszámú kedvelői, vidám, kipirosodott arcokkal, s látszik rajtuk, hogy egy cseppet se sajnálják a nyarat…” A művész grafikái kortörténeti és városépítészeti dokumentumoknak is számítanak: a belvárosról, a régi budai házakról, terekről és a vár házsorairól szintén hiánypótló képeket készített – a városligeti tó mellett többek között a Vajdahunyad vára első változatáról is.