En

Festőszelfik

9 állomás
Festőszelfik

Festők önarcképei, festői önarcképek

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem… Egy portré – legyen az másé vagy a festő sajátja – az örökkévalóság számára készül, nem mindegy tehát, hogyan sikerül. Az első ismert és névvel ellátott önportré valószínűleg Aquila Jánosé, aki a XIV. század második felében a veleméri templomban örökítette meg magát egy freskón. A festők számára az önarckép önkifejezésük, öntudatuk, önértelmezésük, azaz ars poeticájuk kifejezésének fontos eszköze. Lényeges az adott kontextus, azaz hogy milyen környezetben ábrázolja magát az alkotó: őszinte, kendőzetlen képet ad magáról, vagy belehelyezi magát egy idealizált szerepbe? Bárhogy is, a modellválasztás kézenfekvő, hiszen a saját arca mindig kéznél van, illetve bőven van ideje a fények, színek és vonások tanulmányozására. Nehéz lenne közvetlenebb kapcsolatot teremteni a művésznek a művét szemlélő közönséggel, mint egy önportréval, legyen az festmény vagy fénykép.

Lássuk hát, hogyan változtak több mint száz év alatt a festőszelfik, Munkácsy Mihálytól Lucian Hervén át egészen Fernando Boteróig!

Állomások

  • Munkácsy Mihály: Önarckép, 1881
  • Tihanyi Lajos: Önarckép, 1912
  • Czigány Dezső: Önarckép, 1913
  • Derkovits Gyula: Püspöksüveges önarckép, 1923
  • Rippl-Rónai József: Vörös sapkás, vörös sálas önarckép, 1924
  • Ámos Imre: Önarckép Ady-maszkkal, 1930
  • Lucien Hervé: Önarckép, 1938
  • Birkás Ákos: Önarcképfestés kamerával, 1–12., 1977–1978
  • Fernando Botero: Önarckép, 1992

Munkácsy Mihály: Önarckép, 1881

Munkácsy Mihály: Önarckép, 1881

Az asztalosinasból lett világsztár, Munkácsy Mihály az első világhírű festőnk, aki itthon és külföldön egyaránt nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvendett . Azon kevesek egyike, akit még életében valóságos kultusz lengett körül. Őt idézve, „tudta, hogy festő lesz, s ennek a gondolatnak élt”. Az 1880-as évekre már megállíthatatlan volt népszerűsége: ebben az időszakban választották meg Munkács díszpolgárává. A műkereskedelemben jól eladható szalonképek sorát alkotta meg, elkezdte híres Trilógia-sorozatát, megbizatást kapott a bécsi Kunsthistorisches Museum mennyezetkifestésére a Habsburg-udvartól, párizsi otthona pedig az elit egyik legnépszerűbb szalonjának számított.

 

Munkácsy nem sok önarcképet készített, de ezek közül legismertebb 1881-ben festett műve, egy ereje teljében lévő, magabiztos férfi képmása. A szegény árva gyermekből lett, Európa és Amerika előkelőségeit saját otthonában fogadó híres festő portréja ez, akinek műveiért ekkor már műértők és műgyűjtők versengtek – s bár gyakran emésztette magát, hogy jó úton halad-e, e ténnyel ő maga is teljességgel tisztában volt.

Tihanyi Lajos: Önarckép, 1912

Tihanyi Lajos: Önarckép, 1912

Tihanyi Lajos tizennégy éves korában kezdett el rajzolgatni, miután skarlát vagy agyhártyagyulladás következtében süketnéma lett. A Nyolcak művészcsoporthoz tartozó modernista festő portréi lenyűgöző emberismeretről és empátiáról tanúskodnak, mégsem idealizáltak vagy szépítettek. Kereste az absztrakt kifejezési lehetőségeket, konstruktív alkotói szemléletének köszönhetően művei összefogottak. Kesernyés, groteszk, önironikus, ugyanakkor lenyűgöző 1912-ben született önarcképe. A pszichológiai portré mestere, aki tökéletesen el tudott mélyülni az ábrázolt személy belső világában – sajátjában természetesen különösen hitelesen, kissé karikatúraszerűen. Őszinteségét, tiszta jellemét és tehetségét barátai is nagyra becsülték. Süketnémaságából fakadó magányosságát fanyarul vetette vászonra, mégis van benne valami különösen megejtő, ahogyan műtermében szakadatlanul dolgozik, s csak épphogy kisandít a festmény nézőjére.

Czigány Dezső: Önarckép, 1913

Czigány Dezső: Önarckép, 1913

A zaklatott életű Czigány (született Wimmer) Dezső szintén a Nyolcak tagja volt. A tízes évektől haláláig egységes stílus, azonos kifejezési elv jellemezte: egyfajta statikusság járja át műveit, legyenek csendéletek, tájképek vagy portrék. Kompozícióiban a színek gondosan kiegyensúlyozott hideg-meleg kontrasztja és hangsúlyos plasztikus formák érvényesülnek. Czigány számos önarcképet festett különböző korszakaiban, adott esetben bíboros, munkás, vagy szerzetes szerepébe bújva. A festő mindig következetesen állította be magát, vagy frontálisan, szigorú tekintettel, vagy háromnegyedes beállításban, nem kevésbé baljós szemkontaktussal. Kortársai is szorongást keltő alakként írták le, aki valamiért mégis megkapó vonzerővel bírt, különösen a nők körében. Homályba burkolt, csontig hatoló tekintete halálának fényében már nem olyan meglepő, pusztán elborzasztó: 1937 szilveszterének éjszakáján megölte harmadik feleségét, lányát és unokáját, majd magával is végzett. Az avantgárd mestere, Kassák Lajos megrendült írásában kereste a megmagyarázhatatlan tragédia okait: „Érthetetlen előttem, hogy a démon ennyire hatalmába keríthessen egy embert, aki naponta megfürdette lelkét Bach isteni zenéjében…”

Derkovits Gyula: Püspöksüveges önarckép, 1923

Derkovits Gyula: Püspöksüveges önarckép, 1923

Derkovits Gyula első jelentősebb művei az 1920-as évek elején készültek. Úgy vélte, hogy „csak úgy jöhet létre egy erős festészet, ha tisztára festői formákkal dolgozik […] és össze kell kötni a képzőművészetet a mondanivalóval, mert az embernek biztosan van közölnivalója”. Karakterisztikus alakjai, akik javarészt lehajtott fejű, általános szomorúságot kifejező figurák, mély benyomást keltenek. Önmagát többször ábrázolta prófétaszerepben: a művész világmegváltó küldetésének gondolatát a német expresszionizmusban lelte meg, formavilágában pedig Cézanne és a korai kubizmus tanításait közvetítik. A püspöksüveges önarcképet huszonkilenc éves korában festette. A püspöki attribútum gyermekkori élményeire utal, mivel szülővárosa, Szombathely püspöki székhely volt, ahol gyakran láthatta a püspököt.

Rippl-Rónai József: Vörös sapkás, vörös sálas önarckép, 1924

Rippl-Rónai József: Vörös sapkás, vörös sálas önarckép, 1924

Rippl-Rónai József az 1920-as években magyar irodalmi portrégaléria megalkotásába kezdett, ugyanis elhatározta, hogy lefesti mindazokat, akik az országot „naggyá, kultúrájában elismertté” tették. Híres kortársak arcképének sorát örökítette meg pasztellképein: Babits Mihályt, Ady Endrét, Móricz Zsigmondot, Szabó Lőrincet, Karinthy Frigyest, Osvát Ernőt és, bár jómaga elsősorban festőművészként működött, önmagát is. Hatvanhárom éves korában készült önportréján összegződik egész élete: utolsó éveit állandó kedélyhullámzás és fáradtság jellemezte, súlyos betegségek kínozták, illetve a nála majd negyven évvel fiatalabb Zorkával való labilis kapcsolata is ártott lelkiállapotának. Ebben az időszakában már nem vállalkozott nagyobb feladatokra, egyik utolsó önarcképében mégis van valami friss és eleven a merész rózsaszínnek köszönhetően.

Ámos Imre: Önarckép Ady-maszkkal, 1930

Ámos Imre: Önarckép Ady-maszkkal, 1930

Ámos Imre hitvallásának szép leképezése ez az önportré: az Ady-maszk jelzi, hogy a forradalmi és szimbolista eszközöket felhasználó költő példakép volt a festő számára. A művész úgy tartja Ady halotti maszkját a kezében, mintha csak a „Lenni vagy nem lenni?” hamleti kérdést tenné fel neki. Ámos többször illusztrálta a költő verseit, de többször ihlették alkotásra is sorai. Az eredeti maszkot egyébként Csorba Géza készítette és megengedte Ámosnak, hogy másolatot készítsen róla, amit a festő halála után Anna Margit őrzött. Álmos Imre önarcképén az emberi kezet szinte kiemelte anatómiai kereteiből és teremtő, tartó erőként jelenítette meg alkotásán. Szép a mozdulat, amint a maszk szemüregéhez nyúl, ami egyfajta gyászmozdulatként is értelmezhető, amint lecsukja a halott szemét, miközben ő maga is lefelé tekint.

Lucien Hervé: Önarckép, 1938

Lucien Hervé: Önarckép, 1938

A szelfi önfotó, vagyis olyan fénykép, amit készítője önmagáról készít. A brit Oxford szótár szerkesztőbizottsága 2013-ban a selfie-t választotta az év szavának. S Lucien Hervé szelfije? 1938-ban készült, bár a világ első szelfije még ennél is majdnem száz évvel korábbi: Robert Cornelius amerikai fotográfus készítette 1839-ben, s élete első sikeres fényképe is volt egyben. Az exponálási ideje körülbelül 15 perc lehetett, ami a mai okostelefonok világában már elképzelhetetlen. A kép elkészítéséhez szükséges záridő lerövidülésében kiemelkedő szerepe volt a magyar Petzval Józsefnek: neki köszönhető, hogy az akár félórás expozíciós idők lerövidültek egy percre. A fejlődés nem állt meg, a Lucien Hervé által használt Rolleiflex gép esetében már a másodperc 1/50 része is elegendő volt a kép elkészítéséhez. Ez az idő szinte azonos a ma használt telefonok és fényképezőgépek idejével.

 

A magyar származású világhírű fotográfus Lucien Hervé (született Elkán László) tizenkilenc évesen költözött Párizsba, ami egy életre meghatározta művészetről alkotott szemléletét. Itt ismerte meg Robert Capát, André Kertészt, Breuer Marcelt, Walter Gropiust, Alvar Aaltót, illetve a XX. századi modern építészet egyik legmeghatározóbb alakját, Le Corbusier-t, akinek mintegy félmillió fényképéből 18 ezer darabot szentelt, tizenhat éven keresztül dokumentálva az épületeit. Hervét 1938-as önarcképének elkészülte után fedezték fel: a képet egy tükörben csinálta, ami merőben újszerű gesztusnak számított a kor fényképészetében. Az arcán játszó fény-árnyék nagyon izgalmas hangulatot ad az alkotásnak: egyszerre intim és merész, ahogy feltárja a néző előtt magát és munkáját is.

Birkás Ákos: Önarcképfestés kamerával, 1–12., 1977–1978

Birkás Ákos: Önarcképfestés kamerával, 1–12., 1977–1978

Birkás Ákos pályájának kezdetén portrékat festett, ám ezekből alig maradt fenn pár darab, mert javarészüket megsemmisítette. A fotózás az 1970-es évek neoavantgárdizmusában, a konceptuális művészetben fontos kifejezési lehetőség volt: lehetőséget adott a teoretikus jellegű gondolkodás kifejezésére. Birkás ebben az időszakban alakította ki a számára érvényes képi struktúrákat, így a tükrözést, az ellentéteket és a sokszorozást is, amit a festészetében is alkalmazott. Egyik legérdekesebb alkotása az egymásra rétegezés technikájával készült Rembrandt fantomja című műve, ahol Rembrandt 65 önarcképének reprodukcióját helyezte egymásra. Birkást elsősorban Fej-sorozatáról ismeri a közönség, a művész folyamatosan tanulmányozta a portré, illetve a festői (ön)arckép témáját.

 

Az Önarcképfestés kamerával sorozat lényege a művész szerepének vizsgálata. Romantikus, kontrasztos fényhatásokban, ecsettel és palettával a kezében, kissé hunyorogva, expozíciónként ki-kitekintve láthatjuk, miközben a klasszikus festő önarckép-ikonográfiát használja. Birkás művészetében szüntelenül a festészet és a festő mibenlétére, szerepére, céljaira kérdezett rá, néhol radikálisan, máshol kevésbé, de folyamatos önreflexióval.

Fernando Botero: Önarckép, 1992

Fernando Botero: Önarckép, 1992

A világhírű kolumbiai alkotó, aki magát a „legkolumbiaibb kolumbiai festő”-nek nevezi, senki más stílusával össze nem téveszthető, finoman szólva is túlsúlyos, mégis nyugalmat árasztó alakjairól ismert. Botero képei egyszerre humorosak és szívbemarkolók, megfestett arcai egyszerre magányosak és élettel teliek – többek között ezekből a végletekből fakad nagyszerűsége. Művei egy olyan kortárs művész munkái, melyek még életében klasszikussá tették. Játékosság, rendhagyó fantázia, irónia: minden olyan gömbölyű, még Mona Lisa portréjának és az Arnolfini házaspár arcképének Botero-parafrázisai is. „Ez az egész én vagyok” – mondta 2010-ben, amikor a Szépművészeti Múzeumban kiállították alkotásait.

 

Figuratív festészetében a formák, tömegek és plaszticitás érdekli, ahogyan 1992-es önarcképén is láthatjuk. A Velázquez modorában festett kép pont olyan vakmerő, színes és költői, amit egész művészetével szeretne kifejezni: bizonyos értelemben hagyományos festő, aki játékosan szemtelen, humort és szarkazmust csempészve alkotásába. Boterót tizenöt évesen beíratták egy matadoriskolába, de amikor meglátta az első élő bikát, rögtön rájött, hogy ez a szakma nem neki való. Ennek ellenére bújt torreádor bőrbe önarcképén, ami egy kedves fricska önmaga felé. A mű egyébként a festő nagylelkű ajándékaként került a múzeum gyűjteményébe az ominózus 2010-es kiállítás után.