Aba-Novák Vilmos a két világháború közötti magyar festészet egyik legjelentősebb mestere volt, akinek képeit már életében hamisították. Fiatalkorától fogva festőnek készült, gyermekkorában gyakran rajzeszközökre cserélte otthon talált limlomjait, hogy hobbijának, s későbbi hivatásának élhessen. Pályaválasztásakor érte az első világégés és a négyéves katonai szolgálat, melynek során jobb karja hónapokra lebénult, ám szorgalmának, szívósságának, elkötelezettségének és vele született szuggesztív kifejezőerejének hála végül a modern művészet egyik zászlóvivője lett. Aba-Novák Vilmos azon kevesek egyike, aki szokatlan, egyedi világát kortársaival is többé-kevésbé el tudta fogadtatni, az 1930-as években reprezentatív állami és egyházi megbízások sorát kapta, mára pedig a 20. századi festészet megkerülhetetlen szereplőjeként tekintjük őt. Grafikusként, festőként és freskófestőként egyaránt tudott nagyot alkotni – rajztudását a fronton alapozta meg, ami a későbbiekben is egyik fő erőssége maradt, festményeinek mozgatórugója a hétköznapi élet élménye, érzései és dinamizmusa, a színek játékos, harsány sokasága, freskóinak ereje pedig magában a művész jellemében, nyers őszinteségében és rendkívüli formaérzékében rejlik. Nem véletlen, hogy – az anekdota szerint – amikor 1937-ben, a párizsi világkiállításon bemutatták a „Magyar–francia kapcsolatok 1000 éve” című pannóját, Pablo Picasso, a díjzsűri elnöke felkiáltott a grandiózus alkotást látva: „Ki ez a barbár zseni?”. Ismerjék hát meg ezt a zsenit mélyebben!
„Van téma, mert élek és van véleményem róla. Ezt közölni kell! […] Nemcsak szemem van, hanem ember is vagyok” – foglalta össze művészi ars poeticáját. Egy különleges festő mögött csakis különleges ember rejtőzhet: a főiskolán ő volt a negyedik Novák nevű diák, így 1912-ben, tizennyolc évesen felvette az Aba előnevet, amelyet unokája szerint rábökéses módszerrel választott ki a lexikonból, s nem véletlenül a könyv elejéről – az volt a célja, hogy csak kevesen előzzék meg őt. „Tehát volt már egy előlegezett művésznevem és mérhetetlenül nagy ambícióm” – fogalmazta meg. A „Pipás önarckép” megfestésekor Zugligeten élt feleségével, Katóval, és általában a lakás környékén, a budai hegyekben alkotott. Az önarckép műfaja a Szőnyi-kör művészeinél, azaz Szőnyi István, Korb Erzsébet, Patkó Károly és Aba-Novák Vilmos életművében jellegzetes témának számított, s a képekre a plasztikusság és az erőteljes fény-árnyék kontrasztok jellemzők. Az alkotók természetes helyzetekben ábrázolták magukat, mellőzve a felvett szerepeket, helyette intim közelségbe kerülve a kép nézőjével. Ezt láthatjuk a „Pipás önarckép”-en is: a háttér fatörzsei közül egyenesen a szemlélőre tekint a művész, spontánnak ható, ám művi mozdulattal nyúlva pipájához. Az egyszerű témájú, ám koloritban gazdag festmény kellékeit fotókról is ismerhetjük, és kortársait szintén inspirálta hasonló önportrék megalkotására.
Ahogy Ybl Ervin fogalmazott 1931-ben, „fényittasan, a színek világító erejébe szerelmesen került Aba-Novák 1929-ben Rómába”, a római Magyar Akadémia ösztöndíjasaként. A Collegium Hungaricum a Klebelsberg Kunó-féle kultúrpolitika zászlóshajója volt, az ösztöndíj pedig Gerevich Tibor művészettörténész nevéhez köthető, akinek az volt a célja, hogy a magyar művészek megismerhessék az olasz novecento, azaz neoklasszicizmus stílusát, ami az akkori Európa legfrissebb irányzatainak egyike volt. Az ösztöndíjnak köszönhetően született meg itthon az ún. római iskola stílusa, amelynek Aba-Novák lett az egyik legjelentősebb képviselője. Az ország hatására jelentős változás ment végbe festészetében: temperával, falemezre kezdett alkotni, ahogyan a „Szicíliai régi város” is ezzel a technikával készült, illetve az architektonikus formák iránt is egyre jobban érdeklődött. „Szürke sziklák és mély kék tengeröblök meglepő teljességgel élik ki a maguk forma- és színkarakterét, tömören és határozottan zengik szépségharmóniájukat” – Ybl szavaival élve –, az ebben a témákban festett műveken érződik igazán, hogy milyen kicsiny tud lenni az ember a természet alkotásai között. A festő vélhetően Olaszországban elsősorban magába szívta a benyomásokat és csak vázlatokat készített, a végső, dinamikus, madártávlatból ábrázolt szicíliai látképet pedig már itthon örökítette meg 1930 második felében.
Aba-Novák Vilmost különösen vonzotta a vidéki vándorcirkuszok romantikája, a búcsúsok, a falusi lakodalmak és forgatagos csinnadratták. Olaszországból való hazajövetele után ezek a témák vissza-visszatérő elemekké váltak művészetében. Genthon István „magános bolygó”-nak nevezte a művészt, utalta ezzel arra, hogy bár életműve jellegzetesen 20. századi, mégis sok mindenben eltér korának irányzataitól, például önmagában azzal a ténnyel, hogy őt az ember és az élet érdekelte, nem pedig az izmusok – saját szavaival élve „életes” művészetet szeretett volna művelni. Festészetének állandó eleme az életöröm és dekorativitás mellett a groteszk is, melyek a cirkuszi témájú festményein tökéletesen összegződnek. Az első löket egy 1930-as évek eleji megrendelés volt számára, amikor egy szombathelyi műértő új villáját kellett dekoratív festményekkel díszítenie – ettől a megbízatástól kezdve rendszeresen visszatérő motívumok lettek életművében a „Körhintá”-hoz hasonló alkotások. Az eleven, kifejező figurák és jelenetek mintha a mindennapi életből lépnének elénk. Az urbánus, nagyvilági jelenetek helyett a vásárok, ünnepek és tréfás pillanatok érdekelték. Aba-Novák nem bízta a véletlenre: szisztematikusan feltérképezte a tarkabarka, a modern ember esztétikájához közel álló világot, és ezen emlékeket ötvözte egyéni hangú alkotásain, amelyek attól olyan őszinték, hogy maga is megélte őket.
„Aba Novák Vilmos Csíkszeredai vására csodálatos fantáziával teli teremtő erejének hirdetője”, „a […] Csíkszeredai vásár már a sajtóbemutatón is nagy feltűnést keltett”, „kiállításának legszebb darabjai: a mozgalmas Csíkszeredai vásár […]”, „Aba-Novák híres Csíkszeredai-vására páratlan lendületü vászonra varázslása a színes mozgalmasságnak” – csak néhány idézetet szemlézve az 1937 és 1939 között megjelent lapokból, melyek hírt adtak a mű bemutatásáról. Az Élet 1937-es számának szavaival élve a „rakéta színekre épített” festmény zsenialitása a rögtönzésnek, esetlegességnek ható szerkesztésben rejlik – ami valójában nagyon is tudatos kompozíciós megoldás –, olyan érzetet keltve, mintha ténylegesen ott lennénk a vásárban és elvesznénk a szekerek és portékák között. A művész előszeretettel járta be a Székelyföldet és örökítette meg a csíki székelyek életét, Csík megye hegyeinek és falvainak világát, illetve a vásárok nyüzsgő népét. A jellegzetes piacot egy adag humorral megfűszerezve, zsánerszerűen örökítette meg. Korábban emlegetett rajztudása szépen tetten érhető a képen, ahogyan erős színkontrasztjai is csak úgy sugároznak róla.
„A pénz itt szörnyen megy, ha van. Nálam nem, mert nincs. Összegezve: még egy vasat sem kerestünk…” – írta Aba-Novák Vilmos feleségének az amerikai útjáról 1935. március 11-én. Nem sok magyar művész próbált, próbálhatott szerencsét Amerikában, ha akadt is egy-két kiállítás, kevés példát ismerünk arra, hogy egy itthon elismert művész egészen a tengerentúlig utazzon a magyar művészet és persze saját művei megismertetéséért. Pedig a festő így tett, és bár New Yorkot olyan csodálatosnak ítélte, „hogy erről írni bajos”, mégis egy sor levélből és egy, a feleségének szánt útinaplóból ismerhetjük az ottani nehézségeket és végül a nagy energiabefektetések árán megszervezett tárlat kudarcát. Ennek ellenére a Nagy Alma komoly hatást gyakorolt rá és az olaszországi városokhoz hasonlóan megragadta az amerikai épületek tektonikus rendje is: „Ez a város egy festő részére csodálatos!”, ahogyan fogalmazott. Érdekes az 1935. május 4-én kelt, utolsó amerikai levele is: „Egy rakás akvarellel érkezem (csak skiccek!), erről ne beszéljen senkinek, mert egyrészt a rossz nyelvek azzal is vádolnak majd, hogy propaganda helyett festettem, másrészt ez meglepetés lesz a pesti kiállításomon” – ezek szerint tervezte, hogy egy kiállítást is rendez a tengerentúlon készült vízfestményeiből Budapesten „Aba-Novák amerikai akvarelljei” címmel, ám ez végül sohasem valósult meg.
A művész festészetének sajátosságai legjobban a monumentális falképein mutatkoznak meg és teljesednek ki: az expresszív kifejezésmód, az alakok arcának és gesztusainak beszédessége, a színek izzása és a formák plaszticitása a freskóin és seccóin érik el leginkább a kívánt hatást. Aba-Novák 1931. márciusi Vallomásában így fogalmazott a falképfestészetről: „…kimondom, ahogy gondolom: a jövő piktúrája a fal” – és nem is tévedett, az évtizedben ugyanis számtalan monumentális művet készített, így dolgozott Székesfehérváron, Pécsett, Jászszentandráson, a budapesti városmajori templomon, Szegeden és Pannonhalmán is. Utóbbi megbízatást 1938-ban kapta a műcsarnokbeli Szent István Emlékkiállításon egy 3000 pengős első díj mellett, melyet a „Szent István klérusa élén térít” című pályaműért nyert el. A pannonhalmi Bencés Főapátság Millenniumi kápolnájának falképe secco, azaz száraz vakolatra, enyves kötőanyaggal felvitt festmény. A kápolnát a magyar honfoglalás ezredik évfordulójának tiszteletére emeltették hat másik emlékművel egyetemben, ám végül nem fejezték be építését, ahogyan az államalapítást szimbolizáló falkép sem készülhetett el Aba-Novák Vilmos 1941-es halála miatt. A ma látható építmény és falkép egy 1996-os felújítás eredménye.