„Már megint itt van a szerelem,
már megint izzad a tenyerem.
Minek? Minek? Minek? Minek?”
E. Bizottság: Szerelem, szerelem
A szerelem az emberrel egyidejűleg létezik a Földön; a legerősebb emberi érzés, amelynek nemcsak lelki, hanem testi tünetei is vannak. Elődeink éppen ezért a szerelem felfokozott, intenzív állapotát már-már kórosnak tartották, „szerelmi betegségnek” is hívták. A szerelmet és annak fajtáit számtalan módon megörökítették a művészet történetében. Az útvonal során több típusú szerelmet ábrázoló képpel találkozunk, úgymint a beteljesült vagy a végzetes szerelemmel, vagy akár a mindent elsöprő vággyal. Természetesen a fájdalmas elválás képe sem maradhat ki.
„Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk”
Ady Endre: Héja-nász az avaron
Érzékien vonzó, démonikus nő szenvedélyes, hosszú csókjában és végzetes ölelésében olvad fel, majd semmisül meg a képen látható férfi Franz von Stuck festményén. Az erőtlen, tehetetlen és kiszolgáltatott férfialak képtelen harcolni a Szfinxszel szemben, mégis enged ölelésének.
A monda szerint egy irtózatos szfinx ült Théba kapuja előtt, és mindenkinek, aki be akart menni a városba, feltette a kérdést: „Reggel négy lábon jár, nappal kettőn, este hármon, ki az?” Aki nem tudott rá helyesen válaszolni, azt felfalta a Szfinx. A megoldást, az embert csupán Oidipusz király adta meg, ekkor szégyenében a Szfinx a mélybe vetette magát és meghalt.
Az ember az, aki gyermekként négykézláb jár, felnőttként két lábon, időskorában pedig botra támaszkodva. A rejtvény a „ki vagyok én?” kérdést feszegeti: ismerem-e magam, tudom-e, hogy honnan jövök, hol vagyok és hová tartok? Mindaddig, ameddig ezekre a kérdésekre nem tudom a választ, nem állok készen, és a Szfinx szét fog tépni.
A szimbolisták köréhez tartozó Stuck festményén a sejtelmet, a többértelműséget, a rejtélyes összefüggéseket kereste. Ezen az alkotásán az erotikát számos eszközzel próbálja tovább fokozni: ilyen a jelenet keskeny térben való elhelyezése, a szűk képkivágat, az erős színhasználat, a testek egymáshoz való alá-fölé rendeltsége és színkontrasztja.
„A pokoltölcsér második köre. A szerelmesek helye! Szerették egymást… A férj meglepte és megölte őket…
Itt vannak most, együtt örökre. A férj pedig lenn, a pokol mélyén, Kainában, a gyilkosok helyén.
[…]
Egy nap előttünk egy könyv nyitva állott,
olvastunk benne Lancelotto rejtett szerelméről,
s senki ránk nem vigyázott.
Szemet ez gyakran szememen felejtett
s arcunk az olvasásba belesápadt,
de főleg egy pont lett, amely megejtett.
Szent mosolyáról olvasván a vágynak,
mely csak egy csókra szomjazik bolondul:
ez, aki tőlem többet el se válhat,
ajkon csókolt, remegve izgalomtul,
így Galeottónk lett a könyv s írója.
Aznap többet nem olvasánk azontul.”
Dante Alighieri: Paolo és Francesca, jelenetek az Isteni színjátékból
A Pokol ötödik éneke (Babits Mihály fordítása)
Rodin szerelmeseinek története egyetlen érzéki csókba sűrítve látható. Középpontban a nő, az inspiráló lélek, amely mindennek a kezdete és a vége.
„Mert nem szerettem én még senkit így előtted,
hogy a józan eszemmel ne tudtam volna, miért,
az érvek itt, e büszke cédrusok ledőltek,
a lábam ismeretlen, vad, ősi tájra ért,
pedig, ha úgy veszem, kedves se vagy, se szép,
de bájkörödbe léptem, s nincs többet onnan exit,
és minden most, mi mélyen elásva bennem élt,
tenyészve és buján fényed felé törekszik,
sok apró gesztusod, a szendét és a szexit,
ami átjárja lényed minden rostját, izét,
nem is téged szeretlek, hanem talán csak ezt itt,
az archetipikus, benned lakó izét,
a minekmondjam, ezt a női entitást,
és nem tudok utánad szeretni senki mást.”
Varró Dániel: Szívdesszert
Gulácsyt gyakran látjuk festményein jelmezbe öltözve: egyik kedvenc korszaka az itáliai középkor és reneszánsz volt. Ezeket a ruhákat ő maga tervezte, és beöltözve szívesen fotózkodott, illetve sétált az utcákon. Jelmezeket nemcsak magának készített, hanem színházak, például a Thália Társaság számára is. Különböző szerepekbe bújva átléphetett vágyainak birodalmába: most ő varázsló, amikor minden megtörténhet!
Nicolas Jaar: La bohème
A századforduló idejében divatos volt a művészek körében a cirkusz, a színház, az álarcosbálok ábrázolása, melyeket az élet metaforáiként tartottak számon. Vaszary szerint az élet nem más, mint „forgandó díszletek és alkalmi kosztümök csalóka képe”. A festményre nézve önkéntelenül a bizonytalanság érzése uralkodik el rajtunk: Kik ők és milyen kapcsolatban állnak egymással?
Vajon egy párt alkotnak? Szeretik egymást vagy csupán a pillanat köti őket össze?
„Minden érzelmes találkozás alján a meztelen önzés és hiúság parázslik.”
Márai Sándor: A szerelemről (Füves könyv)
Berény Róbert életében a nők komoly szerepet játszottak: első házasságának vége alkotói válságba és depresszióba sodorta, míg a második feleségével való találkozás a vágyott boldogságot hozta meg számára. A képen is látható Breuer Etelka egy életen át volt Berény számára nő, feleség, végzet, anya és múzsa.
Eta ígéretes csellóművésznőnek készült. Ezen a festményen is játék közben látjuk: szemét lehunyja, befelé figyel. Berény minden festői eszközzel a zenét és a zene által történő teremtés bensőséges pillanatát próbálja megragadni, valamint a játék ritmusát alátámasztani, mellőzve a perspektíva és az anatómia szabályait is.
„Oldódó képed
kicsordul szememből és
arcomra szárad.”
Fodor Ákos: Búcsú
A képen látható előszoba rendkívül zsúfolt, a búcsúzó pár szinte beolvad ebbe a tömöttségbe, eggyé válnak a kabátokkal, a szoba falának tapétájával. A sok-sok tárgy és a pár megfestése ugyan realisztikusnak tűnik, a festmény egésze inkább szürreális hatást kelt.