En

Téli ábrándok és hangulatok

6 állomás
Téli ábrándok és hangulatok

Megérkezett a tél, annak minden szépségével és bájával együtt. A friss hó ropogásának nincs párja, s bár ilyenkor kicsit didereg a világ, a tündöklő hókristályok mindenért kárpótolják az embert.

Állomások

  • Fényes Adolf: Téli verőfény, 1904 körül
  • Pólya Tibor: Tél, 1935
  • Rippl-Rónai József: Piacsek bácsi babákkal, 1905
  • Basilides Barna: Bodrogpartja, 1959
  • Szinyei Merse Pál: Téli táj, 1901
  • Ziffer Sándor: Téli táj kerítéssel, 1910–1912 között

Fényes Adolf: Téli verőfény, 1904 körül

Fényes Adolf: Téli verőfény, 1904 körül

Néha annyira összecseng egy képzőművészeti és egy irodalmi alkotás, hogy elgondolkodunk, vajon ismerte-e, ismerhette-e a később született mű alkotója a korábbi művet. Így van ez Fényes Adolf 1904-es és Tóth Árpád 1913-as Téli verőfénye esetében is: „Mit ablakom körülfog vén kerettel, / Megfrissül most az únt, szomoru táj, / Víg napsugár pingál aranyecsettel / Az ócska képen és restaurál: / A régi Mester megkopott müvét / Ragyogni szítja most az új lazúr…” Bámulatos a harmónia, szinte összművészet egyszerre elmerülni a két alkotásban.

A Fényes-féle Téli verőfényen alig történik valami, mégis magával ragadja a nézőt a hangulat. A művész képeit a századforduló környékén világos színek és egyszerű kompozíciók jellemezték: éppen ezek adják művei báját és finomságát. Ismerve korábbi alkotásait, meglepő a változás: addig a szomorkás szociográfus Fényes Adolfot ismerhette inkább a közönség a maga erőteljes, sötét színhasználatával, majd ezt a korszakot követték a kevés festéket felhasználó, mégis kifejező táj-, illetve kisvárosi és falusi utcaképei. Ahogyan ő fogalmazott erről: „híven szolgáltam a természetet. Ő inspirált és én / a magam módjára / csak hű tolmácsa akartam lenni…” A hóval belepett falusi utcán egy alak lép a képbe oldalról, aki szinte egybeolvad a tájjal a széles, elnagyolt ecsetkezelésnek köszönhetően. Elbűvölő, ahogy Fényes a napfényt szétteríti a kép felületén, és szinte érezzük a hűvös, mégis csalogató napsugarakat. A művön valami jóleső nyugalom és kiegyensúlyozottság fut végig: olyan szeretetteljes, hogy szinte lelke van. Herman Lipót találóan ragadta meg a festő titkát: „az ember ismerete magyarázza a képeket is”.

Pólya Tibor: Tél, 1935

Pólya Tibor: Tél, 1935

Pólya Tibor „falusi” képein a hatalmas tájban apró házak között apró emberek élik mindennapjaikat: jelen esetben korcsolyáznak, az utcai vásárban bámészkodnak, lovas kocsin suhannak, templomba sietnek, beszélgetnek. Micsoda kavalkád jelenik meg a festő harmatfinom, „mesélgető festészetében”, ahogy Lyka Károly nevezte Pólya munkásságát, majd folytatja: „tele van hintve emberekkel a hó, mint kalácsban a mazsola”. A művész szinte játszott velük, miközben minden bizonnyal maga is jól mulatott. Látszik, hogy mennyire benne élt a falvak világában, jól ismerve annak jellegzetességeit. Pólya maga is közösségi ember volt: a híres Japán Kávéház művészasztalának állandó tagja, a szolnoki művésztelep törzstagja, a Szinyei Merse Pál Társaság egyik alapítója volt, de állandó kiállító a társaság itthoni és külföldi tárlatain is, nagy sikerrel. Híres volt humoráról, a 20-as, 30-as évek művészvilágának egyik legnagyobb nevettetőjeként írják le a korabeli újságcikkek. Az egyik ismert történet szerint a 20-as években egy szobrászművész kolléga alkotásába is besegített, amikor megakadt a munka a szobor fejével: Pólya földet hordott az alak kopasz fejére, beültette magvakkal és heteken át gondozgatta, mire a művön szép zöld frizura nem fejlődött… Nem véletlen, hogy Pólya karikaturista-illusztrátorként indult és ez mindvégig formálta festészetét is, ami tetten érhető jellegzetes, egyedi alakjaiban.

Rippl-Rónai József: Piacsek bácsi babákkal, 1905

Rippl-Rónai József: Piacsek bácsi babákkal, 1905

Rippl-Rónai József neve az idők során összefonódott Piacsek bácsiéval. Ki ne ismerné a hajlott orrú, huncut tekintetű, pipás öreget, a festő édesapjának jó barátját s egyben rokonát, Piátsek Ferencet, aki Rippl-Rónait idézve „ideális modell volt” számára. A korábban erdészként dolgozó urat ábrázoló képekről lerí a bensőséges kapcsolat és a közvetlen élmény, amely inspirálta a festőt a megörökítésre.

A Piacsek bácsi babákkal című festményen szinte halljuk a gyermekzsivajt és az úr dünnyögését is, hála Rippl-Rónai summázó jellemábrázoló készségének. A festő titka, hogy a leghétköznapibb, szinte esemény nélküli helyzetet is képes harmonikus művészi magaslatokba emelni azzal, hogy mély, személyes érzelmeket visz a témába. Kaposváron vagyunk, a festő szülővárosában. Az ún. enteriőrjelenetek sorába illeszkedő alkotáson gyakran megjelenő bútorok és kiegészítők láthatók – az idilli, részletgazdag kompozícióból sugárzik a belső béke. Érezzük, hogy az enteriőr nem a képzelet szüleménye: Piacsek valóban ott üldögélhetett a zöld fotelban, belefeledkezve a mindennapok varázsába és idilljébe, ahol a hétköznap is ünneppé nő.

A kép jobb oldalán lévő fotelban heverő fodros ruhás, porcelánfejű babák a korban luxusjátékoknak számítottak. Bár francia babáknak hívták őket, a játékkészítés központja a 16–17. századtól kezdve Németország volt. A korai babákat még felnőtt nőkről mintázták, és csak a későbbiekben jelentek meg a kislányokat ábrázoló példák, de már a legkorábbi civilizációk emlékei között is találunk babákat, melyeknek elsősorban mágikus erőt tulajdonítottak és nem játékfunkcióval bírtak. A művön látható babáknak minden bizonnyal üvegszemük lehetett, szőke hajuk pedig valódi hajból készült paróka.⠀

Basilides Barna: Bodrogpartja, 1959

Basilides Barna: Bodrogpartja, 1959

Basilides Barna rajzos, részletező, már-már meseszerű hangvételű alkotásait csak szeretni lehet – különösen igaz ez téli ábrándjaira. Basilides Barna számára a festészet, őt idézve, „egész misztikus valami” volt, nem lehet őt egyetlen klasszikus stílusba vagy izmusba sem besorolni. Alkotásain keverednek a naturalizmus, expresszionizmus és impresszionizmus jegyei, egészen különleges, máshoz nem fogható elegyet alkotva. Következetes, egész életművén átívelő, esztétikus, gyengéd színharmóniájú, rajzosan lírai és stilizált formavilág jellemzi képeit, melyek leggyakoribb szereplői egyszerű emberek és tájak: halászok és parasztok, kidőlt fák, vizek, hegyek és hó lepte földek. Művészete bájos, emberközeli, csendes, mégis igen kifejező. Képein jól látszik, hogy jómaga is szerette és tisztelte a természetet. A Bodrogpartja című alkotáson nagyon finom a táj megragadása: Basilidesre jellemző, hogy szimbólumokká formálja a legegyszerűbb részleteket is, így tesz a magányosan, de mégis a házakhoz közel álló kopár fa esetében is. A rajzos hangulatú, népmesei hangulatú festményen a Tisza jobb oldali mellékfolyója mentén a harminc település egyike látható a hó ölelésében, melyre ránézve valahogy mégis melegség önti el a nézőt a szépen sorakozó mézeskalácsházakat szemlélve. A helység minden bizonnyal Sárospatak – jól csengő nevén a „Bodrog-parti Athén” –, amely vissza-visszatérő témát jelentett Basilides Barna bűbájos festészetében.

Szinyei Merse Pál: Téli táj, 1901

Szinyei Merse Pál: Téli táj, 1901

Szinyei Merse Pál koloritgazdag, napsütötte festményeiről ismert alapvetően, ezért is számít különlegesnek az 1901 körüli Téli táj című műve. Szinyei képe végtelenül egyszerű, de nagyszerű témán keresztül mutatja be a zúzmarás hó födte tájat, melyen a fehéres-szürkés árnyalatok gyengéd harmóniában olvadnak össze, amit csak az égbolt pasztelles felhői színeznek meg. A Téli táj jelenlegi ismeretünk szerint az egyetlen téli témát ábrázoló Szinyei-alkotás. A mester művészete a szépség himnusza, a színek költészete, egy örök klasszikus, amely mindig friss és időszerű marad.

Ziffer Sándor: Téli táj kerítéssel, 1910–1912 között

Ziffer Sándor: Téli táj kerítéssel, 1910–1912 között

Kinek ne lenne kedve kirándulni egyet a csodálatos, behavazott Nagybányán… Itt minden épületnek külön története van – nem véletlenül fogalmazott így Petőfi Sándor: „Nagybánya ószerű épületeivel […] mint egy darab középkor, mit itt felejtett az idő”, aki a közeli Koltóra tartott nászútra Szendrey Júliával, amikor kitört a kocsijuk kereke és meg kellett állniuk. A híres nagybányai művésztelepen 1896-tól kezdve az új magyar festőgeneráció szinte minden jelentős alakja megfordult, akiknek köszönhetően a naturalizmus és a plein air irányzat eredményei meghonosodhattak, sőt, 1906-tól fogva Párizsból is érkeztek fiatal művészek az akkor már szabadiskolaként működő intézménybe. Ők hozták el végül az igazi forradalmat a művészet fővárosából: a korábbi hangulati festést felváltották a tudatos képszerkesztéssel, bátrabb színhasználattal és merész kontrasztokkal megfestett képek. A röviden „neós”-nak nevezett irányzat követői közé tartozik Ziffer Sándor is, aki barátja, Czóbel Béla javaslatára látogatott el Párizsba. Nagybányára 1906-ban érkezett, ahol a „forma-forradalmat” hirdető új generáció meghatározó figurájaként működött hosszú időn keresztül. A Téli táj kerítéssel című művön láthatjuk, hogy mit jelentett „neós”-nak lenni: felfokozott színek és az objektív valóság keveredik egymással, himnuszba foglalva a természet elragadó szépségét és erejét – találóan nevezte a mester e korszakát stilizált naturalizmusnak.