En

Velence

A nyári utazásaink egyik célpontja Itália. Amióta a modern tömegturizmus kialakult, Itália egyike a legkedveltebb úti céloknak. Kellemes klíma, jó ételek, italok, szívélyes emberek, s nem mellesleg ezernyi látnivaló Szicíliától Venetóig, Lombardiától a Vatikánig, s mindezek mellett és fölött a legkülönösebb gyöngyszem: Velence. A mai utazó nem azért megy Velencébe, mert ott „dolga van”. Velencébe azért megyünk, mert magunkat keressük. Nézünk, gondolkodunk, figyelünk, teraszokon kávézunk, Canaletto és Tiepolo szemével látjuk a világot, s elsuhan mellettünk Monteverdi és Vivaldi árnya. A vízre épült város minden palotája, minden temploma olyan, mint a vízen járó Megváltó: maga a csoda.

Barabás Miklós: A Santa Maria della Salute napnyugtakor, 1834, papír, akvarell, 136 × 183 mm, Magyar Nemzeti Galéria

A város lenyűgöző hangulata, csodás épületei, képtárainak gazdagsága régóta vonzotta a világ művészeit. A magyar művészek közül is sokan megfordultak Velencében. Legtöbben tanulmányútra érkeztek, mint Benczúr Gyula, Fényes Adolf, vagy a régiek közül Kovács Mihály és Libay Károly Lajos. Gulácsy Lajos érzékeny lelkét Venezia ébresztette rá a régi és a modern világ közötti tragikus ellentmondásra, itt lett belőle Luigi Gulácsy, s itt sújtott le rá a végzetes idegösszeomlása is 1914 nyarán. Mások, például a besztercebányai Skuteczky Döme, évekig éltek itt s született meg festészetükben a velencei zsáner, a város jellegzetes épületeivel és figuráival. S ahogyan Gulácsyt megváltoztatta a város, úgy Skuteczky is Domenico Skuteczky lett arra a néhány velencei évre… A magyar festészetben azonban Velence első, igazi és klasszikus ábrázolásait Barabás Miklós (1810–1898) teremtette meg.

Barabás 19. századi festészetünk egyik legfontosabb alakja. Szorgalmas, kiváló művész, 1836-ban már a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, 1838-tól állandó pesti lakos, akinek 1840-ben már nyaralója is van Budán (nem mellesleg az ő házában volt Görgei főhadiszállása Buda 1849-es ostromakor), s mindenekelőtt a korszak legfoglalkoztatottabb portréfestője. A reformkor hőseit, Petőfit, Kossuthot, Clark Ádámot, Batthyányt és sok mindenki mást az ő szemével látjuk, mert bennünk élő arcképeiket Barabás alkotta meg.

Barabás Miklós pályája kezdetén, 1834-ben tett hosszabb utat Itáliában, s ekkor kereste föl Velencét is. Önéletrajzában – amely az egyik legjobb, legolvasmányosabb s legízesebben megírt magyar művészönéletrajz – így ír: „Nagyon sokan mennek Rómába a nélkül, hogy tudnák miért. Magam is azt terveztem, mert Rómát kiáltották ki a művészet Mekkájának […]. De a mi a festészetet illeti, a velenczei iskola magas színvonalon áll és az antik szobrok gipszöntvényein még tisztábban lehetett az izmok árnyalatait tanulmányozni, mint az eredeti mocskos márványszobrokon. Laocoon remek szobrát is lerajzolni Velenczében jött igazán kedvem, le is rajzoltam.” Barabás sokat másolt Velence palotáiban és múzeumaiban, de a városról is szép akvarelleket készített. Barabás velencei, majd későbbi pest-budai városképei a magyar városi tájképfestészet első klasszikus alkotásai. Velencei képei közül pedig az esti várost ábrázoló akvarellje a magyar művészettörténet egyik legkorábbi éjszakai városábrázolása. A kis mű alig nagyobb, mint egy A4-es rajzlap fele. Mégis tele van finomabbnál finomabb részletekkel. Az előtéri gondolás alakja, a vízi tükröződések gazdagsága, s nem utolsósorban a Velence látképét domináló Santa Maria della Salute pompás épülete a kupoláival és plasztikus tagozataival egyszerre nagyvonalú, összefoglaló, s mégis részletgazdag ábrázolása a városnak. Az éjszakai Velence képe az angol Turnert is megihlette. Turner azonban romantikus lélek volt. Barabás polgári józansága mást keresett és mást látott meg a városban. Turner velencei képein a természeti erők tombolása zajlik, Barabás képét nézve azonban a templom harangjának kondulását halljuk.

2019. július 31.

A Képről képre rovat további írásait itt találják.

 

Kiállításaink közül ajánljuk