Kossuth Lajos kalapja

Szerda volt. Reggel óta eső áztatta a pesti utcákat, de ez nem akadályozta meg az egyetemi fiatalokat, hogy tizenkét pontos petíciójukat ki ne nyomtattassák a Landerer és Heckenast kiadó nyomdájában. „Az összegyűlt tömeg pedig, daczára a’ sűrűn hulló esőnek, példás türelemmel bevárta a’ censura nélkül kinyomott első magyar példányok’ elkészültét…” Mindez éppen százhetvenöt évvel ezelőtt történt, 1848. március 15-én, egészen pontosan kb. délelőtt fél 12-kor. Aztán – ahogyan Kossuth Lajos lapja, a Pesti Hírlap másnap megírta – kinyomtatták még Petőfi Sándor „egyik költeményét”, s a délután fél 1-ig „tartott csoportozatot legkisebb rendetlenség sem zavará meg”.

Hogy mi minden történt még azon a napon, azt a szemtanú, a kiváló történész, Szilágyi Sándor (1827–1899) aprólékosan följegyezte, s még az 1848-as év folyamán részletesen közzé is tette. És szép lassan összeállt annak a jeles napnak szinte minden eseménye, amit aztán a későbbi iskolai ünnepségeken évről évre el is játszottak a kisdiákok. Mint minden sorsfordító eseménynek, 1848-nak is megszületett a folklórja, a néphagyományban továbbélő története. Ennek a folklórnak az egyik becses darabja a Kossuth-nóta, amelynek a szerzőit nem ismerjük, de amelyet immár másfél és egynegyed évszázada mégis szinte minden magyar ember énekel. „Esik eső karikára, Kossuth Lajos kalapjára…” – szól a nóta, s ahogyan a nemzeti színű kokárda, úgy hamarosan a keskeny karimájú Kossuth-kalap is a nemzet összetartozásának és elnyomott szabadságvágyának egyik szimbóluma lett. 1850 februárjától pedig már büntették is e szimbolikus tárgyak használóit: „ki Februarius 3-tól kezdve veres tollat vagy szalagot, vagy veres szegélyű fekete szalagot, vagy bárminemű szabadság kori jelet és nemzetőrségi köntöst viselend, minden különbség nélkül befogatik és katonaság közé soroztatik” – emlékezett Mátray Gábor, a Széchényi Könyvtár akkori könyvtárosa, vagy ahogyan Szilágyi Sándor írta: „pörge kalapot, tollat, trikolór szegélyt viselni nem szabad”.

Az abádszalóki születésű Kovács Mihály (1819–1892) 1848-ban a forradalom hírére tért haza Magyarországra Itáliából, ahol idősebb Markó Károly mellett dolgozott, s az általa csak „Markó atyus”-nak nevezett mester gyermekeivel is jó barátságban volt. Szülőföldjén, az egri érsekség területén annyi megrendeléssel halmozták el, hogy Egerben telepedett le, s elsősorban portrék és oltárképek festőjeként vált híressé. A forradalom és a bukás élményét izgalmas, allegorikus kompozíciókban dolgozta föl, s az elnyomás legsötétebb évében, 1850-ben festett önarcképén is szimbolikusan tesz hitet a forradalom mellett. Fekete tollal ékesített Kossuth-kalapot visel, s fekete öltözete is a nemzeti gyász sajátos kifejezője. Vörös szalagos fekete rajzmappáját pajzsként tartja maga elé, tollát pedig mint egy fegyvert szegezi előre. Elszánt, nyílt tekintete, a szimbolikus gesztusok mellett a tiltott színek és tiltott ruhadarabok is mind a művész bátor elkötelezettségének kifejezői.

A képet Egerben festette, s ezzel az ajánlással szignálta barátjának: „Kovács Miska igaz barátjának Simon Ferkónak. Eger, 1850”.

2023. március 15.