A magyarországi szárnyas oltárok, táblaképek és faszobrok legnagyobb múzeumi együttesét a Magyar Nemzeti Galéria őrzi. A D épület földszintjének kiállítása e gyűjtemény 1300 és 1500 közé keltezhető műtárgyait – alapvetően az időrendet és a stílus változását követve – mutatja be, de figyelmet fordít a tárgyak készítésének és használatának eredeti helyére is. Bevezetésképpen a változó igények és lehetőségek függvényében gazdagodó templombelső hangulatát idézzük meg, végezetül pedig korai szárnyas oltárok együttesével találkozik a látogató.
A gótikus táblaképek, faszobrok és szárnyas oltárok középkori templomaink berendezésének emlékei. A nyugati liturgiában használatos felszerelési tárgyak vallási tartalmak közvetítésére készültek. A táblaképek túlnyomó többsége szárnyas oltárokhoz tartozott, míg az egyházi szertartásokon kívüli személyes vallási elmélyülést az ereklyék hordozására is alkalmas kisebb oltárok és önálló kegyképek szolgálták. Gyűjteményünk faszobrai nagy többségükben szintén szárnyas oltárokat díszítettek, formájukat és ikonográfiájukat az oltáregyüttesben elfoglalt helyük határozta meg.
Az 1410 körül készült Madonna-kép gótikus gyűjteményünk egyik legféltettebb kincse. Az eredetileg fekvő formátumú oltárképet bal oldalán megcsonkították. E helyen az álomba merült Szent József és az előtte megjelenő, kételyeit eloszlató angyal volt látható. Egyértelműen utalnak erre a zöld szárny- és a piros ruhatöredék, valamint a botra fűzött, fonott szalmakalap és a víztartó hordócska.
Az 1320–1330-ból való szepességi Toporcról (Toporec, ma Szlovákia) származó Madonna zömök alakjával, kedves mosolyával és enyhe S vonalban hajló testével még a francia katedrálisok kapuinak korábbi kő Madonnáira emlékeztet. A szobor érdekessége, hogy a gyermek Jézus feje zsinór segítségével jobbra és balra forgatható. A középkorban ezek a néző számára nem látható helyről mozgatott, ún. „cselekvő szobrok” az áhítat fokozását, a liturgia átélhetőségét szolgálták.
A jánosréti mester szent-Miklós főoltár külső képeinek (Kávária, olajfák hegye) stílusa alapján a bányavárosi művészet egyik kiemelkedő egyénisége volt a 15. század utolsó harmadában, aki az új irányt jelentő németalföldi művészeti törekvések jelentős tolmácsolójának bizonyult a Mátyás kori művészetben. Mindez leginkább az addig szokatlan, a jelenet egész hátterét kitöltő, gazdag tájábrázolásban és néhány, a német művészeten keresztül átszűrődött kompozíciós motívum átvételében nyilvánul meg.
