Az idő legújabb cáfolata. Kortárs magyar műalkotások az Irokéz Gyűjteményből 1988-2008

A Magyar Nemzeti Galéria A épületének földszinti és első emeleti tereiben megrendezett, több mint kétszáz művet felölelő kiállítás a kortárs magyar képzőművészet egyik legjelentősebb, s ugyanakkor talán egyik legegyedibb arculatú magángyűjteményéről ad áttekintést. Az Irokéz Gyűjteményt* két fiatal szombathelyi üzletember – Pados Gábor és Pajor Zsolt – hozta létre a rendszerváltás környékén: indító darabjai barátaiktól és kortársaiktól, az 1980-as és az 1990-es évek fordulóján bemutatkozó művészgenerációtól származtak. Ez a műtárgycsoport – amelynek magvát az Újlak Csoport és vonzáskörének (Ádám Zoltán, Farkas Gábor, Komoróczky Tamás, Ravasz András, Szarka Péter; Németh Hajnal, stb.) munkái alkották – ma már legalább annyira fontos (művészet)történeti kordokumentum, az erről az időszakról folytatott szakmai dialógus “alapanyaga”, mint amennyire az adott évtized egyfajta technikatörténeti “katalógusa” is. Pados és Pajor a kezdeti és az azt követő időszakokban a hagyományos olaj-vászon munkák, grafikák vagy szobrok mellett olyan műformák és műtípusok – digitális printek, installációk és videók – gyűjtésére is vállalkozott, amelyeket a nemzetközi múzeumi szakma és műkereskedelem már elismert és befogadott, viszont a hazai múzeumi és magángyűjteményekben még nem, vagy később jelentek meg.

Az ezredforduló környékén – a 2001-ben Szombathelyen, majd a Műcsarnokban megrendezett nagy sikerű bemutatkozó kiállítások után – magától értetődően merült fel a kérdés: hogyan és milyen irányban bővíthető, egészíthető ki az addigi anyag? A két korszak határán megalapozott kollekció, illetve a rendszerváltás alatt szocializált gyűjtő számára a megoldást a nemzedéki kereteken való túllépés, illetve az addig is jellemző szemléletmód kiterjesztése jelentette. A “kortárs” így magában foglalja az induló pályákra koncentrált figyelmet (Batykó Róbert, Tarr Hajnalka, SZAF) éppúgy, mint a -középpálya- megerősítését (Várnai Gyula, Szűcs Attila, Varga Ferenc), vagy egy visszamenőlegesen is viszonyítási pontul szolgáló alkotó (TNPU/IPUT [St.Auby, Tamás]), illetve munka (Nemes Csabaé) beemelését. De ugyanígy a célkeresztbe kerülhettek a jelenlegi szcéna keretei közé nehezebben besimulni képes művészek, -rosszcsontok-, -kortárs gerillák- (Szigeti András, Halász Péter, Uglár Csaba, Ferenczi Róbert) is. A gyűjtemény karakterét így a fiatal nemzedékek progressziója határozza meg, miközben állandósult az arra már korábban is jellemző széles műfaji, tematikai és technológiai merítés.

Az Irokéz Gyűjtemény mindazonáltal egyáltalán nem törekszik a hazai művészet valamennyi irányzatának dokumentálásra, inkább – újabb vásárlásai révén is (Csáki László, Kovách Gergő, Előd Ágnes, Farkas Zsófia) – tovább erősíti és árnyalja a gyűjtemény eddig kialakult koncepcióját, amelynek karaktere a felfedezés, a bemutatás, a kulturális állásfoglalásra törekvés igényével írható körül.

A jelen kiállítás ezt a következetes, a művészeti közeg változásaira érzékenyen reagáló gyűjtemény-gyarapító munkát kívánja dokumentálni. A címűl választott Várnai Gyula munka – amely egyben egy Borghes-parafrázis – referenciapont is: az eltelt időből adódó nézőpont és perspektíva változásokra, új fókuszpontok meghatározásának lehetőségére is utal. Az Idő legújabb cáfolata a kollekcióba bekerült munkákból kiindulva vizsgálja milyen – alternatív – olvasatai lehetségesek a közelmúlt magyar művészetének, a 90-es évek elejétől napjainkig terjedő a kortárs tendenciáknak.

A 2001-es bemutatkozás óta megduplázódott kollekcióból számos “út” vezet: egyaránt lehetővé teszi festői életutak felvázolását, alkotói attitűdök, bizonyos irányzatok (a konceptualizmus és utóélete; bad painting), illetve tematikus válogatások bemutatását. A kiállítóterekben mindezeket a megközelítéseket csomópontokban összesűrűsödő, de egymástól élesen nem elhatárolódó műtárgycsoportok képviselik. Párhuzamos és egyidejű jelenlétükből táplálkozik a gyűjtemény időnként meglepő végletessége is: a harsányan abszurd és groteszk – néhol a horror, néhol pedig az infantilisság határát súroló – munkák, valamint az alternatív univerzumok változékony és dekoratív világainak, illetve az elmélyedést igénylő terek egymást felerősítő, s ugyanakkor ellenpontozó hatása alapélménye ennek a műegyüttesnek.