Derkovits – A művész és kora

Kiállításunk célja, hogy megragadja Derkovits művészetének eredetiségét, amellyel munkássága kiemelkedik korának festészetéből, miközben annak mindvégig elválaszthatatlan részét alkotja. A kiállítás vezérfonala Derkovits alkotásainak az a sajátossága, hogy a művek közvetlenül szólítják meg a nézőt, és állásfoglalásra késztetnek. A modern művészet eszköztárának birtokában a művész arra törekszik, hogy összehangolja az egyéni képi látásmód, a gondolati kifejezés és az érzelmi ráhatás szándékát. Ennek a szuggesztív, megszólító hangnak az érzékeltetésére irodalmi kifejezéseket választottunk. A kiállítás öt nagy fejezetbe csoportosítja a rövid művészpálya gazdag termését, amelyek az elégia, a dráma, a szatíra, az esszé és a himnusz hívószavával érzékeltetik azt az érzelmi-hangulati töltést, amellyel Derkovits hatni kívánt a szemlélőre. Az ezekkel az irodalmi fogalmakkal jelölt tartalmak, hangulatok a kortól, időtől, történelmi helyzettől független, és a stílusoknál, műfajoknál szilárdabb elemei egy műalkotásnak.

Az elégia hangja Derkovits korai műveinek a sajátja. Ezekben a munkákban mindig van az idő múlása felett érzett melankolikus érzés. Derkovits aktkompozíciói nemcsak ezt az elégikus hangulatot közvetítik, hanem egy sajátos idilli világot is megidéznek a szántóvetőkkel, a pásztorokkal, a természettől elválaszthatatlan közelségben élő emberekkel. A Nagy fa alatt, a Koncert vagy a Pásztorfiú című képek határozzák meg ennek a kiállítási egységnek a jellegét, de ehhez a csoporthoz tartoznak a művészt prófétaszerepben ábrázoló olyan kompozíciók is, mint az Utolsó vacsora, vagy a Püspöksüveges önarckép.

A dráma a rendkívüli helyzetek művészete, amelyet az erős érzelmi felfokozottság jellemez. Derkovits két legsúlyosabb drámai alkotása a Menekülés és a Halottsiratás. Mindkettőnek személyesen átélt élmények adják az alapját. A menekülés az első világháború utáni évek általános élménye volt. Az egymásra torlódó emberek, állatok képe, és általában is a tömeg ábrázolása Derkovits expresszionista munkáinak egyik legjellemzőbb sajátossága.

Derkovits művészetének egyik hangsúlyos vonása a szatirikus hang. Annak az olykor lázító, olykor beletörődő és együtt érző tudomásulvétele, hogy a valóság és az eszmények között feloldhatatlan ellentétek húzódnak. A nagyváros, a gazdagok világának kövér, eltorzult arcú szereplői, vagy éppen a gondoktól gyötört proletárok és a szegénységbe belerokkant dinnyeevők ennek a kiállítási blokknak a főszereplői.

Az esszé irodalmi műfajának a képzőművészeti megfelelői azok a bonyolult kompozíciók, amelyeken a rafinált térszerkezet, a klasszikus művészettörténeti utalások és szimbólumok olyan képi rendszert alkotnak, melyeknek értelmezése tág teret hagy a nézői képzeletnek is. Derkovits kép-esszéinek legjellemzőbb technikai megoldása a montázs, melyekben sokszor még a képbe komponált betűk, szövegek is értelmezik a művet.

Derkovits himnikus hangvételű kompozícióinak középpontjában az ember világát és sorsát meghatározó magasabb rend áll.Legyen szó a művész és feleségének elválaszthatatlan közösségéről, a szerelemről, a munka világának dicséretéről vagy éppen az embert megnyomorító erőszakról.

A tárlat szakít a Derkovitsról kialakult sztereotípiákkal. Nem a magányos zseniről, a szándékosan a proletárlét szegénységét vállaló, különc “őstehetségről” szól, hanem egy olyan alkotóról, aki kora képzőművészetében alaposan tájékozódott, ugyanakkor tudatosan merített a hagyományokból. Derkovits munkásságának jellegzetes, egyéni ízt kölcsönöz, hogy felhasználta kora vizuális kultúrájának, a fotónak, a filmnek, a karikatúrának és a plakátnak a képi eszközeit. Mindezek szemléltetésére a Derkovits-műveket kortársainak rokon szellemű grafikái, festményei és fotói kísérik. A kiállítás külön szekciójában párhuzamként, illetve ellenpontként láthatók a korabeli magyar modern és hivatalos művészet emblematikus alkotásai. Német, osztrák, lengyel, cseh és szlovák művészek festményeivel és grafikáival még szélesebb, közép-európai kontextusba helyezzük el Derkovits művészetét.

A kiállítás kurátorai Bakos Katalin és Zwickl András művészettörténészek.