“Sors és jelkép”. Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990

A Sors és jelkép. Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990 című kiállítás eddig nem látott gazdagságban mutatja be a korszak erdélyi magyar művészetét. A megszokott Erdély-sztereotípiák helyett a kevéssé ismert, rejtett vagy ismeretlen vonatkozásokat ismerteti meg a látogatókkal. Az átfogó igényű tárlat anyagát jelentős mértékben az erdélyi (romániai) köz- és magángyűjteményekből kölcsönzött tárgyak alkotják. A tárlat kilenc szekciója a legváltozatosabb szempontok szerint mutatja be Erdély magyar művészetének hét évtizedét.

Az első egység (Ember a tájban) Nagybánya örökségét és a tájfestészeti hagyományt öleli fel. A kőben, a fában. szekció az archaikus kő- és fafaragásnak a modern erdélyi művészetben továbbélő gyakorlatával foglalkozik. Az Akik előttem jártak című egység az erdélyi elődök portréit tartalmazza történeti panteonok, illetve kortársakat megörökítő szobor-együttesek formájában. Az első világháború utáni években a szebb új világban reménykedő utópiák számára mind az avantgárd elvontsága, mind a neoklasszicizmus objektivitása hiteles művészi kifejezésmódokat kínált. Az avantgárd hatásával az Avantgarde sugárzás, a klasszikus hagyomány feléledésével pedig a Klasszikus értékek nyomában című rész foglalkozik. Erdély magyar művészetében is vissza-visszatérő kérdés a realizmus ábrázolási hagyománya. A művészet és a társadalom összefüggését vizsgáló művek, illetve a szürrealizmus és a fotórealizmus kritikai tartalma a valóság ábrázolásának különféle felfogásából jöttek létre. Kiállításunk két nagy tematikus egysége, a Művészet és társadalom és A realizmuson innen és túl, a realizmus problémáját járja körül. Az 1960-as évektől a nagy reprezentatív megbízások hiányában valamint a szigorú művészi cenzúra miatt a grafika kevésbé szem előtt lévő műfajában születtek a legprogresszívebb alkotások – ez a témája a Hagyomány és megújulás a grafikában című szekciónak. Az erdélyi grafika a tipográfia és a kifejezőeszközök tekintetében nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő. Legalább ilyen jelentős azonban az erdélyi neoavantgárd művészet, amelynek sokszor ironikus, vagy kétértelműségen alapuló szemlélete különösen összetett kritikai tartalmak kifejezésére volt alkalmas a diktatúra éveiben. Ezt azonban a hivatalos művészetpolitika nem tűrte. Az erdélyi neoavantgárd alkotásait az utolsó, “Itt és mást!”. Expanzió és kísérletezés című szekció mutatja be.

A kiállításon mintegy 430 mű – festmények, szobrok, rajzok, metszetek, plakátok és egyéb illusztrációk – látható. A Magyar Nemzeti Galéria a saját művei mellett közel nyolcvan hazai és külföldi köz- és magángyűjteményből kölcsönzött tárgyat mutat be a tárlaton. A kiállításhoz gazdag dokumentációt tartalmazó katalógus készül, amely a korszak művészettörténetét, legfontosabb mestereit, intézményeit, csoportjainak történetét dolgozza fel. A legjelentősebb magyarországi és romániai szakemberek, történészek, kultúrtörténészek, irodalomtörténészek tanulmányai a problémakörök tágabb, elméleti megközelítésére és reflektív feldolgozásra vállalkoznak. A kiállítás kurátora Szücs György, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese.

A kiállítás a Múzeumok Éjszakája kiemelt programja.

Ferencz I. Szabolcs a MOL-csoport Társasági Kapcsolatok ügyvezető igazgatója kiemelten fontosnak tartja a kiállítás támogatását: “Magyarországról nézve akár úgy tűnhet, mintha az erdélyi kultúra, az erdélyi művészet csupán népművészeti alkotásokból, nosztalgikus hagyományokból állna. A MOL két évtizede jelen van Romániában, ezért volt alkalmunk megtapasztalni, hogy ez korántsem igaz. Az elmúlt száz évben számos területen, többek között a képzőművészetben is, kifejezetten korszerű, progresszív alkotók, igazi európai formátumú gondolkodók gyarapították az erdélyi kultúrát. A MOL-csoport hivatásának érzi, hogy a közép-kelet európai régiónak ezt a korszerűségét, lendületességét, kreativitását megmutassa a világnak, mind az üzletben, mind a kultúrában.”