Angyaldombormű a pécsi székesegyházból

Álló téglahasábból (kváderkőből) magasreliefként kifaragott angyaldombormű. A kváderkő hátulja elnagyoltan, keskeny oldalai durván, elülső oldala finoman faragott. Jelenlegi állapotában sérült: az angyal feje és a bal keze teljes egészében hiányzik, míg a felső teste nagyrészt, a jobb karja és a lábfejei pedig részben sérültek, miként a kőtömb elülső élei és sarkai is. A kövön két oldalt és felül habarcsmaradványok látszanak. A faragványt valószínűleg a pécsi Szent Péter és Pál-székesegyház padlásának az egyik falából bontották ki 1874-ben, és került még ugyanabban az évben a Magyar Nemzeti Múzeumba, majd 1939-ben a Szépművészeti Múzeum, s végül 1974-ben a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe.

A kő elülső, enyhén domború oldalán szembenézetben ábrázolt, kitárt szárnyú angyal látható, sérült feje körül dísztelen dicsfénnyel. A test arányaihoz képest a szárnyak kifejezetten nagynak tűnnek. Az angyal hiányzó felső testének és karjainak a kontúrjai jól kivehetők. Mindkét karja könyökben behajlik, jobb kezében az arkangyalok, szerepük szerint hírvivők, egyik attribútumát, egy hosszú, liliomos pálcát tart, hiányzó bal kézét eredetileg áldásra emelte a melle előtt. Bal lába térdben enyhén behajlik, jobb lába egyenes, melyek fölött többrétegű, előkelő ruhát visel. Az alsó inge bő redőkben omlik alá a mezítelen láfejei felett. Az ingruha redőzésének felfelé keskenyedő hosszanti vájatok adnak mélységet a ruha alján, míg az anyag bőségét V alakú redők jelzik, alattuk két kis ívvel. Az alsó ruha fölött szűkebb, a test vonalát követő, térdtájékon balra lejtő díszes szegélyű tunikát, legfelül pedig a vállairól lazán aláomló, félköríves köpenyt visel. A redőzött, bő köpenyt a tunikához hasonló, ékköveket és gyöngyöt imitáló szegély díszíti, ami feltehetően az angyal hiányzó vállain is folytatódott, ennek az íve jól kivehető a torzó felsőtesten. A köpenyt valószínűleg boglár fogta össze az angyal mellkasán. A jobb kar alatti köpenyrészlet dísztelen, noha itt folytatódnia kellett volna a szegélydísznek. Az angyal kiterjesztett szárnyai a dicsfény alsó ívét követve magasan felnyúlnak a vállai fölött, és szinte teljesen kitöltik a kváderkő oldalai és a köpeny két szegélye közti felületet. A szárnyak indításait több sorba rendezett, kétvájatú íves faragások borítják, míg a hosszú, alsó tollakat lefelé növekvő, befelé lépcsőzetesen visszametszett felületek jelzik.
A dombormű faragására alapvetően a rajzosság jellemző, ami csupán bizonyos részletekben párosult díszítőkedvvel. Az angyal nem szakad el a hordozó felülettől, és nem lép ki a térbe, a térbeliség hiányát a síkok játéka ellensúlyozza némiképp. Az angyal merev tartása időtlenséget sugároz, míg a lábak alatti talapzat hiánya lebegő érzetet, de semmiképpen sem mozgást közvetít. A dombormű legplasztikusabb, a síkból leginkább kiemelkedő része valószínűleg az angyal feje volt, amihez egy szinte teljesen ép állapotban fennmaradt Angyalrelief (Pécs, Dómmúzeum, ltsz. 198) nyújt támpontot. Ez a merev tekintetű arc az angyaloknak, mint szellemi lényeknek az időtlenségét, egy transzcendens világ anyagi formába öltött megtestesülését közvetíti.

A Magyar Nemzeti Galéria Régi Magyar Gyűjteményében őrzött Angyaldombormű annak az angyalok karát ábrázoló reliefsornak lehetett a része, ami feltehetően az apokaliptikus vének szobraival (ltsz. 55.977) és a feltámadt lelkeket ábrázoló reliefekkel együtt egy nagyívű, eredetileg valószínűleg részletében festett Utolsó ítélet kompozíciónak volt a része, amely a pécsi román kori székesegyház szentélyrekesztőjét díszíthette. A szentélyrekesztőhöz kapcsolt szobrászati és ornamentális faragványok készítési ideje a 12. század második felére, azon belül az 1170–80-as évekre tehető, és a pécsi Szent Péter és Pál-székesegyház közel száz évig tartó építési munkálatainak a legutolsó fázisát jelenthette.

Kutnyánszky Ildikó