Szent Katalin Barkáról

A két életnagyságú, előkelően karcsú faszobrot a finom, s mégis nagyvonalú faragás, a szemet gyönyörködtető, dekoratív rendszert alkotó, dús redőzuhatagokban leomló köpenyek, az arányos testfelépítés, az arcok nemes kifejezése a magyarországi lágy stílusú szobrászat legjelentősebb emlékei közé emelik. Ezt az 1400 körüli évtizedekben virágkorát élő gótikus stílust a barkai szobrokon pompás művészi minőségben megjelenő, a kor festészetét és szobrászatát egyformán jellemző formai vonások alapján nevezzük lágynak, olykor egyenesen szépnek. A testi és lelki szépség szobrainkon tökéletes harmóniában forr össze. A kor arisztokratikus szépségideáljának megfelelően ugyanis a testi szépség nem más, mint a lelki tisztaság, szelídség és kifinomultság, férfiszentek esetében pedig a lovagi erények megnyilvánulása. Az alázatosságáról, szűzi tisztaságáról ismert Dorottya keresztény hite igazolásaként tartja bal kezében a mennyei vőlegény kertjéből rózsákkal és almákkal csodálatos módon megtöltött kosarat. A tudós, pogány bölcseket, katonák és közemberek sokaságát keresztény hitre térítő királylány, Alexandriai Szent Katalin jelvényei azonban hiányoznak: baljában feltehetőleg a fogazott kerék lehetett, amely darabjaira hullott, mielőtt a szüzet megkínozhatták volna, jobbjában a lefejezésére utaló, lefelé fordított kardot tarthatta. A lágy stílus legfontosabb forrásai a 14 század második felének francia királyi és hercegi udvarai voltak, elterjedésében is az uralkodói központok, sok esetben éppen az udvari megrendelésekhez kötődő művészvándorlás játszott fontos szerepet. Közép-Európában a Luxemburgok uralta Prága és a Habsburg hercegek bécsi székhelye mellett a német-római császári címre törekvő Zsigmond budai udvara volt a legjelentősebb művészeti központ.
Az egykori Gömör megyei Barka templomában 1941-ben felbukkant Szent Dorottya- és Alexandriai Szent Katalin-szobrok állapota nem sokkal készítésüket követően, még a középkor századaiban erőteljesen megromlott. Szinte teljes mértékben elpusztult például a középkori szobraink eredeti megjelenéséhez rendszerint hozzátartozó festés, a faanyag több helyen hasadozottá, felülete pudvásan fellazulttá vált. A polikrómia csak a gondos restaurátori kutatás eredményeképpen vált nagyrészt ismertté: az arcokon az eredeti alapozás sárgás-fehér felületének részleteit, a szembogarak sötét színének töredékeit, a szájzugokban tört vöröset, az arcpírból mély rózsaszínt sikerült feltárni. A női szentek ruhája és köpenye arany, a bélés azurit lehetett.
A szobrok állapotának gyors megromlása talán hányatott sorsukkal függ össze: a nagy valószínűséggel egyazon mesternek tulajdonítható alkotások – talán egy Madonna-figurát közrefogva, esetleg más szentek társaságában –, egy szárnyasoltár szekrényben állhattak. E feltűnően nagy méretű, a 15. század első negyedében egész Közép-Európában nagyon ritkának számító szárnyasoltárnak a felső-magyarországi régióba lokalizálható eredeti felállítási helyét talán a kassai Szent Erzsébet-templom szentélyében kereshetjük. Ezt a korai oltárt azonban talán már a jelentős egyházi központ berendezésének késő gótikus átalakításához kapcsolódva lebonthatták, s szobrainak új funkciót nem találtak. Szent Dorottya és Szent Katalin figurái a kislomnici (Lomnička, ma Szlovákia), jelenleg a Szlovák Nemzeti Galériában őrzött Madonnával és az ugyancsak gyűjteményünkben levő, szentjakabfalvi (Jakub, ma Szlovákia) apostollal árulnak el szorosabb stiláris rokonságot.