Dávid Kisfaludi Strobl Zsigmond

A francia-belga hatástól és a rodini impresszionizmustól már a századforduló fiatal magyar szobrászgenerációja is fokozatosan eltávolodott. Adolf Hildebrand A forma problémája (1893) c. könyvének közreadása után ismét a klasszikus formák tisztelete került előtérbe. A plasztikai fogalmazás konkrét, határozott hangvétele újból hangsúlyozott jelentőségre tett szert. Az 1910-es években készültek Kisfaludi Stróbl klasszicizáló stílusának legszebb, legharmonikusabb művei, a Mosólány (1910), a Fürdő előtt (1910), a Finálé (1912) és nem utolsósorban a Dávid. Már a témaválasztás is utal az átértékelt klasszicizmusra, hiszen a reneszánszban, az antik kultúra felélesztése idején kedvelt volt ez a tárgykör, gondoljunk csak a legnagyobbak, Donatello és Michelangelo Dávidjára. Kisfaludi Stróbl műve olyan értelemben klasszicizáló, hogy elképzelhetetlen lenne természetelvű iskolázottság nélkül. A klasszikus történet fonala és átértékelt jelentése alulról vezet felfelé a kompozíción: Dávid arca, kifejezése már a tett feletti elgondolkodást, a kétkedést sugározza. Stróbl szobra éppen ebben különbözik a reneszánsz egyértelműen diadalmas Dávidjaitól.