Március vége felé járunk, közelgő születésnapja kapcsán érdemes pár szót szólnunk 19. századi festészetünk legkevésbé ismert nagy mesteréről, a balatoni és a Pest környéki tájak nagyszerű tolmácsolójáról, a kiváló portréfestőről, Markó Károly egyik első magyar tanítványáról, arról a művészről, aki mind a történelmi festészetben, mind az életképfestészetben korszakos jelentőségűt alkotott: Molnár Józsefről. Ugye nem ismerős a név? Ideje hát megtanulnunk.
Molnár József: Idill Pompejiben, 1870-es évek közepe, olaj, vászon, 117 × 95 cm, Magyar Nemzeti Galéria
Molnár József 1821. március 21-én született a Gödöllőhöz közeli Zsámbokon (s nem Zsámbékon, ahogy azt sok helyen olvashatjuk). Iskoláit a szülőfalujához közeli, Bicskének is nevezett Tápióbicskén végezte (s nem a Zsámbékhoz közeli Bicskén). Molnár 1837-ben kezdte meg festészeti tanulmányait a bécsi akadémián, s 1853-ban történt hazatelepüléséig kis megszakításokkal külföldön élt. Budapesten halt meg 1899-ben. Molnár tanulmányaiban meghatározó élmény lehetett 1845-ös firenzei tartózkodása Markó Károlynál, akit 1845-ben arcképen örökített meg. Művészettörténetünk nagy vesztesége, hogy e portré holléte ismeretlen, s még fénykép sem ismert róla. Markóról kevés portré készült, így különös jelentősége lehetett annak, hogy a mester modellt ült ifjú tanítványának 1845-ben.
Molnár József nemzeti művészet iránti elkötelezettségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy Kubinyi Ágostonnak, a Nemzeti Múzeum igazgatójának minden magyar művészhez intézett kérésére elsőként reagált. Kubinyi a múzeum gyűjteményeinek gyarapítása, sőt inkább megalapozása végett fordult a magyar művészekhez, s önéletrajzot, önarcképet és egy alkotást kért tőlük. Jellemző, hogy az idegen származású Marastoni Jakab és Lieder Frigyes mellett Molnár volt az egyetlen magyar származású művész, aki 1850-ben egyből elküldte önarcképét a múzeum számára.
Molnár az 1850-es évek történeti képei után hamar fölfedezte az életképben rejlő lehetőségeket is. Az elsők között volt, aki az életképet el tudta szakítani a nemzeti tematikától, s egyrészt a regényesebb, izgalmasabb, másrészt az egyetemesebb tematika felé mozdította el. De különösen az teszi érdekessé Molnár festészetét, hogy életképeinek hősei túlnyomórészt nők. Nők jelennek meg modern, városi életképein, a Balaton-parti jeleneteken, s ugyanazt a jellegzetes, szép, hosszúkás arcú modelljét látjuk a történelem díszletei között is, az ókori Pompejiben.
Molnár egyik legnagyobb szabású képciklusa az ókori Itáliához, Pompeji városához kötődik. Pompejit Kr. u. 79 nyarán a Vezúv kitörése pusztította el, s a többméteres hamu alá betemetett várost csak mintegy másfél évezred múltán fedezték fel. Mivel a romok feltárása is több mint egy évszázadig tartott, még az 1860–1870-es években is kerültek elő megdöbbentő leletek a városból (többek között a hamuba fulladt emberek testének lenyomata a megkövesedett talajban). Molnárt is épp ekkor, az 1870-es években kezdte el foglalkoztatni Pompeji pusztulása. Több életképet festett a pompeji életről, 1876-ban fejezte be a katasztrófát ábrázoló nagy, közel 3 × 4 méteres életképét is.
A pompeji nőket ábrázoló kép különös hangulatát a figurák melankolikus, elrévedő tekintete adja. Nem tudunk elvonatkoztatni attól, hogy Pompeji a modern ember számára a tragikus hirtelenséggel bekövetkező és elkerülhetetlen vég szimbóluma lett. A festmény női alakjaiban is egyszerre érezzük az örök szépség varázsát és a mulandóság mélabúját.
2019. március 20.
A Képről képre rovat további írásait itt találják.