Földszint, időszaki kiállítótér - 2024. április 10. – 2024. szeptember 1.
A 20. századi magyar festészet egyik kiemelkedő alakjának, Anna Margitnak az életművét mutatja be a Magyar Nemzeti Galéria. A nagyszabású, kétszázhúsz műalkotást – festményeket és grafikákat – felvonultató kiállítás minden korábbinál teljesebb képet ad a 20. század legnehezebb periódusait megélő alkotóról. A Bartók Tavasz keretében megvalósuló tárlat a művész első életmű-kiállítása.
Anna Margit az 1945–1948 között működő Európai Iskola nevű művészcsoport egyik alapító tagja és kiemelkedő képviselője. Alkotásai nehezen sorolhatók bármely képzőművészeti irányzathoz; életművének jelentős része leginkább a szürrealizmus, illetve az expresszív látásmód mentén jellemezhető.
1937-ben férjével, Ámos Imrével együtt látogatták meg Marc Chagallt Párizsban. Chagall arra biztatta őket, hogy maradjanak inkább Párizsban, de ők a nehézségek ellenére hazatértek. 1938-tól a nyarakat Szentendrén töltötték, itt teljesedett ki Anna Margit lírai festészete is. 1940 után Ámos Imrét többször behívták munkaszolgálatra, 1944 őszén látták egymást utoljára. Ámos az ohrdrufi koncentrációs táborban vesztette életét. Férje tragikus halála után Anna Margit festészete megváltozott. Az Európai Iskola keretein belül festett művein gyermeki módon, hatalmas fejjel ábrázolta – helyette szóló – bábuit, melyek az emberi léptékkel megfogalmazhatatlan szenvedést jelenítették meg. Az ötvenes és hatvanas években egyre fontosabbá vált képein az abszurd humor, a gúny. Művészetében ekkor tűntek fel a népművészet és a provinciális művészet elemei: a folklór és a giccs segítségével távolította el magától a gyászt, a tragikum összefonódott a komikummal, a nevetéssel. Késői képein bábui ótestamentumi jeleneteket idéztek meg az emlékezés szomorúságával és iróniájával.
Anna Margit az 1960-as évektől gyűjtötte a népművészeti tárgyakat, babákat és olyan egyedi hangulatú, sokszor giccses holmikat, melyek erőteljes inspirációt jelentettek festészetére is. Kiállításunkon most először mutatjuk be ezeket a tárgyakat együtt a tárgyak által megihletett festményekkel. A tárlaton Anna Margit alkotásai mellett olyan kortársainak – mindenekelőtt a férjnek, Ámos Imrének vagy Vajda Lajosnak és Farkas Istvánnak – művei is láthatók, akik valamilyen módon hatást gyakoroltak az ő művészetére is.
Kiállításunk – csaknem ötven évvel a művész utolsó tárlata után – olyan új szempontok mentén mutatja be az életművet, mint: önarckép és maszk viszonya; a nőiség sajátos értelmezése a Biblia, a mitológia vagy a tömegkultúra hatására megfogalmazott új női szerepek révén; a zsidóüldözés és a holokauszt traumájának feldolgozása; 1956 élménye; a népművészet, a giccs és a pop-art hatása, és szinte minden formában a szenvedő és túlélő ember örök problémái.
A kiállítás kurátora: Kolozsváry Marianna, művészettörténész
Az 56-os forradalmi események revelatív hatását fedezhetjük fel az Akasztott bábu című képen. Ugyanaz a stilizált alak jelenik meg, mint korai korszakának képein, de a bábu-lét konkrét jelentésre tesz szert. Az akasztott ember kitömött rongybabaként lóg a kötélen egy fa ágáról, mely bár vékony és gyenge, mégsem törik le, vagyis ennek az embert szimbolizáló alaknak egyszerűen nincs súlya. Ahogyan nincs igazából arca és személyisége sem: a szélben ide-oda lengedező alak semmibe vehető, félreállítható – legalábbis a vele szemben álló, totalitárius hatalom szemszögéből, mely az embert súlytalan bábunak tekinti. A bábualak itt már nemcsak az önmagára történő reflexió eszköze, hanem egyúttal a diktatúra személytelen gépezetével szemben álló, esendő emberi lény megjelenítése is.
Széplaky Gerda
Míg Vajda Lajos 1936-ban rajzolt szigetmonostori bádogkrisztusaiban még hagyományosan, de újjáteremtve ábrázolta az Isten és az ember között közvetítő Megváltót, addig ez a kép – Vajda Lajos művével ellentétben – nem a tradíció, hanem a fájdalom hírnöke. Az egyszínű háttér előtt erős kontúrvonallal megfestett bábu kiáltása, torz gesztusa egy élettelen világból ered, de mégis minden valóságos arcnál hitelesebben idézi meg azt a szenvedést, kitaszítottságot, ürességet, halált, melyet a festőnek a háború alatt át kellett élnie zsidó származása, férje, Ámos Imre munkaszolgálatai, majd haláltáborban való eltűnése, apja Auschwitzban való elpusztítása miatt. Ez az ikonokhoz, a paraszti és az úgynevezett primitív népek kultúrájához is kapcsolódó bábu a festő önarcképe, de a konkrét itt és most helyzetnél sokkal általánosabb, filozofikusabb módon.
„Ezekben a rettenetes időkben […] igyekszünk nem elkeseredni és megrémülni, ha minden ok meg is volna rá…” – írta 1939-ben Ámos Imre. Ebben a korszakban Anna Margit munkáin is stiláris változás következett be. A korábbi enteriőrben elmosódott színekkel ábrázolt teljes alakos figurák helyett már inkább az arcra helyezte a hangsúlyt, s gyakrabban festett erőteljes színű mellképeket. Ezen a művön is a sötét színű háttérből hangsúlyosan emelkedik ki a fehéren hagyott arc, mely szinte felismerhetetlen, a feketével megfestett vonások eltorzítják az arckifejezést. A múzsa szenvedően félrefordított fején ugyan ott van a babérkoszorú, de üres szeméből vér csorog, nem lát, nem érzékel semmit. Szája csukva. Cicero szállóigéje szerint: „inter arma silent musae”, azaz „háborúban hallgatnak a múzsák”.
2024. április 10. – 2024. szeptember 1.
Online jegyvásárlás
