Pár nappal ezelőtt, május első vasárnapján volt anyák napja. Erről szóltak a tévé, a rádió műsorai, az óvodai ünnepségek, s az ezzel járó virágok, versek, könnyes mosolyok, érzelmes dalok és így tovább. De mi a helyzet a képzőművészetben? Az európai képzőművészetben az anyaábrázolások prototípusa a kis Jézust tartó Mária képmásában fogalmazódott meg még a keresztény késő antikvitás idején. Nagyjából a felvilágosodás korától kezdve ez a típus egyre gyakrabban jelenik meg a világi ábrázolásokon is, a biedermeier korában, a 19. század első évtizedeiben pedig az egyik legnépszerűbb képtípussá válik. A sok szép anya-gyerek kompozíció mellett azonban ne feledkezzünk meg az anyák anyáiról sem…
Rippl-Rónai József: Öreganyám, 1894, olaj, vászon, 152 × 111 cm, Magyar Nemzeti Galéria
Az a művészi gondolat, hogy a festő önálló portrén örökítse meg nagyanyját, szintén a felvilágosodás idején, a modern polgári műfajok megszületésével jelenik meg a festészetben. A magyar festészet legtöbb nagy mesterének nem ismerjük a nagy-anyját, sőt még a szülőket sem örökítették meg túl sokan. Minden szempontból kivételnek számít azonban Rippl-Rónai József, kinek a szülőföld, a család, a rokonság mindennél többet jelen-tett. Éltető közeget, s nem utolsósorban állandó és kifogyhatatlan képtémákat. Szüleit, testvéreit, sógornőjét, távolabbi rokonait sok-sok portrén örökítette meg, s a magyar művészettörténet egyik legnagyobb ajándéka, hogy nem feledkezett meg nagyanyjáról sem. Öreganyám című képe a magyar festészet egyik legcsodálatosabb alkotása. Rippl-Rónai szinte életnagyságú portrét festett erről az idős asszonyról, anyai nagyanyjáról, Knezevich Lajosné Windisch Terézről. Az életnagyságú, egész alakos portré az európai festészeti hagyományban az uralkodók és a szentek ábrázolására jellemző. Nagymamákról legföljebb egy-egy arckép született. Rippl méretválasztásában az a szándék fejeződik ki, hogy a királynői, egész alakos képmással monumentális emléket állítson egy egyszerű embernek, nagyanyjának. Az 1998-as Rippl-Rónai-kiállításunk katalógusában Szabadi Judit nagyon érzékenyen és lényegre törően fogalmazta meg az Öreganyám egyik legmélyebb üzenetét: „Van abban valami provizórikus, hogy ahelyett, hogy jó mélyen befészkelődnék a karosszékbe, csupán nagy óvatosan a szélére ül, önkéntelenül is felvetítve azt az élethelyzetet, amely a jelennel való kapcsolatát teljesen elvékonyította, és egész létét az élet és halál határmezsgyéjére sodorta. Mozdulatában egyaránt benne van a mából való kívülmaradás és az e világból való elszólításra figyelő készenlét fanyar rezignációval és egyben megbékéléssel áthatott állapota. Még mintha az úti ruhára emlékeztető öltözék is ezt a búcsúzásra való készségét idézné; miért viselne különben a bájos kis öregasszony egy zárt szobában kesztyűt, gyapjúsálat és sapkát?”
A festményt Rippl-Rónai Párizsban, a Mars-mezei Szalonban állította ki. A kép nemcsak a francia műkritikusok körében aratott elismerést, hanem a művésztársak között is. Az akkor éppen Párizsban időző Paul Gauguinnek például annyira megtetszett a kép, hogy meg is hívta Rippl-Rónait magához, párizsi műtermébe. A képet Rippl 1894 után minden kiállításán bemutatta, mígnem 1911-ben a Szépművészeti Múzeum vásárolta meg a művet.
2019. május 8.