Az 1960-as években induló művésznemzedék számára az egyik legnagyobb kihívást – bármilyen furcsa is ezt mondani, de – maga a valóság jelentette. Az a valóság, amire lépten-nyomon hivatkoztak a hivatalos, a pontosan soha nem definiált szocialista realizmus alapján álló művészetpolitika képviselői; a valóság, aminek ábrázolását elvárták a művésztől, s az a valóság, amivel ha őszintén és elfogulatlanul szembenéztünk, hirtelen a tiltott és nemkívánatos művészet területén találtuk magunkat. Kondor Bélától Csernus Tiborig, Lakner Lászlótól Attalai Gáborig sok mindenki megtapasztalhatta mindezt.
Ennek a nemzedéknek kiemelkedő képviselője a nyolcvanhét esztendős Gyémánt László is. Gyémánt 1935. július 26-án született, s ahogyan egy 1968-as interjúban mondta: „…gyermekkoromban sem akartam mozdonyvezető vagy pilóta lenni, hanem mindig csakis festő.” Első mestere a képzőművészeti gimnázium sokak által szeretett és nagyra becsült tanára, Viski Balás László volt. Az ő tanítványai nyerték meg sorra a középiskolás rajzversenyeket, s Gyémánt is tőle tanulta meg azt, hogy megalapozott és komoly mesterségbeli tudás nélkül nem lehet jó művészetet csinálni.
Gyémánt László 1964-ben végzett a Képzőművészeti Főiskolán. Vizsgamunkáját, mely „Az életben maradottak karneválja” apokaliptikus hangulatú címet viselte, nehezen fogadta el a bírálóbizottság. Az alkotáson ugyanis egyáltalán nem érződik az a fajta társadalmi elkötelezettség és közösségi szellem, amit abban az időben szinte minden fórumon elvártak a művészektől. Sőt, Gyémánt művén inkább az akkoriban lépten-nyomon támadott nyugati, polgári elidegenedés érzése süt át.
Gyémánt László munkáit virtuóz rajztudás, szabad, konvencióktól mentes kompozíciós érzék, és érzéki, szenvedélyes festői kidolgozás jellemzi. Nem véletlen, hogy kortársai, kritikusai már az 1960-as évektől a modern magyar művészet fenegyerekének, vagy olykor „elfajzott gyerekének” tartották, s a művész több okból is rászolgált ezekre a jelzőkre. Technikai tudása, képalkotó ereje szinte minden kortársáét felülmúlta. Példaképének az akkoriban Magyarországon még nagyon negatívan megítélt Salvador Dalít tartotta. Gyémánt szinte pályakezdésétől kezdve az egyik legnépszerűbb és legdivatosabb kortárs festőnek számított, amivel együtt járt az is, hogy egyik kiállítását a megnyitó napján záratták be.
A Fiatal Művészek Klubjában 1965-ben megrendezett első önálló kiállítását heves viták kísérték. Egy ma is élő, neves szobrász kortársa egyszerűen rossz festőnek minősítette őt, egy másik, akkoriban szintén sikeres festőtársa pedig karrieristának bélyegezte. Nem véletlen, hogy Gyémánt tetszetős, virtuóz módon megfestett, szándékosan a közérthetőség igényével készült alkotásai sokakban féltékenységet szültek és irigységet keltettek. Gyémántot nagyon mélyen érintették ezek a lesújtó vélemények, de amint egyszer nyilatkozta, ezekből merített mindig újabb és újabb erőt az alkotáshoz.
Az Ernst Múzeumban „Stúdió 64. Fiatal képzőművészek kiállítása” címen 1964-ben megrendezett bemutatón ismerhette meg a közönség a „Cosmopolis” című festményét is. A képet a Magyar Nemzet kritikusa „ragasztvány”-nak nevezte – nem kímélve mellesleg Berki Viola vagy Lakner László műveit sem –, s ez a megbélyegzés is nagyon felháborította a fiatal festőt. A rosszindulatú megjegyzés azonban mégiscsak helyes megfigyelésen alapult. A festmény valóban olyan, mint egy fotókból és reklámfeliratokból összeállított kollázs, azaz egymás mellé, egymásra ragasztott képecskék együttese. A Cosmopolis világa a modern nyugati nagyváros, vagyis a világ minden tájáról összeverődött emberek, áruk, kultúrák kozmopolita egyvelege. A kép ebben a lüktető zsibongásban, fel-felvillanó részletekben zúdítja ránk mindazt, amitől mi, akkoriban, itt a vasfüggöny keleti oldalán lényegében el voltunk zárva. A státuszszimbólum értékű termékek logóit, a VAT 69 whiskyt – ami majd Fejes Endre 1968-as regényében, a „Jó estét nyár, jó estét szerelem”-ben szinte a luxusfogyasztás egyik csúcsaként jelenik meg –, Amerigo Tot, Rómában élő szobrászművész portréját, vagy John Coltrane arcképén keresztül a Gyémántot folyamatosan inspiráló jazz világát.
A „Cosmopolis” az 1960-as évek egyik meghatározó alkotása. Olyan mű, melyben ott érződik a pop-art látásmódja, a hiperrealizmus virtuóz technikája, s egy bizonyos szimbolikus kisajátítása is a bizsergetően izgató, de a tőlünk jobbára elzárt nyugati fogyasztási kultúrának.
2022. július 27.