- 2009. március 27. - július 26.
Az 1909. december 4-én, Budapesten Művészház néven megalakult új művészeti egyesület “arra törekszik, hogy lehetővé tegye az erők egyenletes megoszlását és elhelyezkedését, ami a két régi testvéregyesület, a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon mellett nem volt lehetséges. A Műcsarnok hagyományaihoz híven békén szolgálhatja az akadémikus és klasszikus eszményeket, a nagy stílust, a történeti festészetet; a Szalon művásárjává lehet a középfajú, kisebb igényű festészetnek, a Művészház pedig megnyithatja kapuit minden új művészi törekvés és az új művésznemzedék előtt” – írta a Vasárnapi Ujság 1909 decemberében. Rózsa Miklós, az egyesület alapítója és művészeti igazgatója az új típusú szervezet létrehozásakor ugyanakkor nemcsak a két régebbi intézmény, illetve az őket üzemeltető művészegyesületek történetéből igyekezett tanulni, hanem a tisztán műkereskedelmi cégként működő Könyves Kálmán Szalon példáját is szem előtt tartotta.
Az egyesület a fennállása során végig önálló kiállítóhellyel rendelkezett, amely 1914-ben bekövetkezett bezárásáig a művészeti élet meghatározó színhelye volt. A Művészház nem egészen négy és fél éves működése alatt hozzávetőleg negyven kiállítást szervezett. Kiállítási programjának középpontjában – az eredeti szándékoknak megfelelően – kezdetben a 8-11 főt felvonultató csoportos kiállítások álltak. Ezek azt a célt szolgálták, hogy a kevésbé ismert, a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon tárlatain nehezen nyilvánossághoz jutó fiatal művészek kisebb, önálló kollekciókkal mutatkozhassanak be; több fiatal művész, mint például Egry József vagy Kádár Béla, itt alapozta meg karrierjét. A Művészház másik jelentős újítása a zsűrimentes kiállítások magyarországi bevezetése volt. Ezeket az első 1910-es kiállítást követően minden évben megtartották, és velük ugyancsak a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon zsűrijének szűrőjén fennakadó fiatal, progresszív művészeket kívánták nyilvánossághoz juttatni. A fennálló intézményi kötöttségek elleni tiltakozás legradikálisabb formájaként 1910 végén egyetlen alkalommal megrendezték az ún. Ellenszalont, amelyen a Műcsarnok Téli kiállításáról kizsűrizett fiatalok, illetve a hozzájuk szolidaritásból csatlakozó művészek vettek részt. Az előbbiek közül többen, például Nemes Lampérth József, Schönberger Armand, a későbbi avantgárd irányzatok képviselőiként váltak ismertté. Szintén az 1910-es őszi szezonban rendezték meg az első egyszemélyes gyűjteményes kiállítást is, és ezzel az intézmény kiállítási programja újabb fontos vonulattal bővült, amely ezt követően át is vette a vezető szerepet a csoportos kiállításoktól.
1911 tavaszától az egyesület a következő közel másfél évben a Váci utcában található kiállító helyiségből elköltözve a Kristóf tér 2. szám alatti, második emeleti lakásból kialakított kiállítótérben rendezte tárlatait. A csoportos, illetve a zsűrimentes kiállítások megőrzése mellett az egyéni kiállításokra helyeztek nagyobb súlyt, amelyeken elsősorban a hazai modernizmus elismert, befutott művészeinek kínáltak lehetőséget nagy kollekcióval történő bemutatkozásra. Így az új kiállítóhelyet egy garantáltan sikeres és anyagilag is biztatónak ígérkező kiállítással, Rippl-Rónai retrospektív tárlatával nyitották meg. Az ezzel egyidőben megválasztott új vezetőség által szorgalmazott expanziós stratégia az év végére éreztette hatását. 1911 decemberében a Kernstok-kiállítás, illetve az azt követő karácsonyi és újévi vásár közben a Délvidéken vándorkiállítást szerveztek, amelynek utolsó állomásával párhuzamosan nyílt meg a bécsi Neukunstgruppe kiállítása Budapesten.
A vezetőség ekkoriban látta elérkezettnek az időt, hogy egy emeleti lakásból nagyobb, önálló helyiségbe költözzenek. A Műcsarnokhoz és a Nemzeti Szalonhoz hasonlóan a Művészház is reprezentatív épületre, saját “palotára” vágyott, és 1912 tavaszán mecénások támogatásának köszönhetően sikerült megvásárolnia a Rózsa utca és Szegfű utca sarkán álló Zichy-palotát. Az épület megvásárlása és felújítása azonban olyan anyagi terheket rótt az egyesületre, amely néhány év alatt ellehetetlenítette működését, noha tevékenysége kívülről nézve egyre sikeresebbnek tűnhetett.
A Palota megvásárlását követően az átépítési munkálatok az 1912-es év teljes őszi szezonját igénybe vették. Az utolsó, Kristóf téren megrendezett tárlat az éves zsűrimentes kiállítás, illetve Bíró Mihály gyűjteményes kiállítása volt. Ezek mellett azonban más típusú tárlatokat is rendeztek, előfordult köztük tematikus válogatás és az ahhoz társuló hagyatéki kiállítás (pl. Bibliai-kiállítás, továbbá Jakobey Károly művészeti hagyatéka, 1910). Újdonságnak számított az a műfaji nyitás, amelynek keretében a képzőművészet mellett megjelent az iparművészet és a fotóművészet (pl. az Iparművészeti kiállítás, 1913), sőt az Európán kívüli művészetnek is szenteltek egy kiállítást (Keleti kiállítás, 1911). A Művészház iránymutató, progresszív programjában meghatározó jelentőségűek voltak a külföldi művészetet bemutató tárlatok. Ezek közül kiemelkedik a két valóban nemzetközi válogatás: a már említett Nemzetközi impresszionista kiállítás (1910) és a Nemzetközi posztimpresszionista kiállítás (1913), amelyek együtt mutatták be a hazai és a külföldi művészeket. Címén messze túlmutatva már az Impresszionista kiállításon megjelentek az újabb, sőt a legfrissebb törekvések képviselői: Cézanne és Van Gogh mellett többek között Matisse és Picasso műveit láthatta a budapesti közönség. 1913-ban a berlini Sturm-galéria által szervezett vándorkiállítás, a Posztimpresszionista kiállítás a kortárs európai művészet széles spektrumát vonultatta fel, a budapesti állomáson Vaszilij Kandinszkij, Robert Delaunay, Natalja Goncsarova és mások társaságában magyar művészek is kiállítottak. A külföldi művészet bemutatása terén kiemelkedő szerephez jutottak az osztrák művészek. 1912 januárjában a bécsi Neukunstgruppe kiállításának keretében többek között Egon Schiele és Oskar Kokoschka művei jártak Budapesten, 1913 tavaszán pedig a Bund Österreichischer Künstler és Gustav Klimt kiállítását rendezték meg, amelyen a képzőművészet mellett a Wiener Werkstätte nagy iparművészeti anyaggal képviseltette magát.
A Művészház ekkor, 1913-ban ért működésének zenitjére. Kiállítás-megnyitói a társadalmi élet eseményeivé váltak, amelyeken rendszeresen megjelentek a kulturális élet jelentős személyiségei. A vernisszázsokon gyakran ott volt Korongi Lippich Elek miniszteri tanácsos és Majovszky Pál osztálytanácsos, Bárczy István polgármester és Térey Gábor, a Szépművészeti Múzeum igazgatója. Rendszeresen szervezett lakomákat, amelyeken többnyire egy-egy művészt – mint például Rippl-Rónai Józsefet vagy Szinyei Merse Pált – ünnepeltek meg, de társasvacsorákat és banketteket rendeztek az idelátogató külföldi vendégeknek és a különböző kiállításokon díjazott művészek tiszteletére.
1913 nyarán Rózsa Miklós, az egyesület alapítója és vezetője lemondott a Művészház igazgatói pozíciójáról, döntésében minden bizonnyal az egyesületen belüli erőviszonyok eltolódása, a fiatal és progresszív művészek háttérbe szorulása játszott szerepet. 1914 tavaszán lehetőség nyílt egy nagyszabású bécsi kiállításon a magyar művészet bemutatkozására, azonban a tárlat nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az erkölcsi kudarc mellett az anyagi helyzet is visszafordíthatatlanná vált. Az egyesület vezetői sorban lemondtak, és az 1914. április 28-án megtartott közgyűlés csődöt jelentett: a Művészház az első világháború kitörése előtt nem sokkal végleg bezárta kapuit, és megszűnt.