C épület, II. emelet - 2023. szeptember 15. – 2024. január 14.
125 éve halt meg Barabás Miklós, a 19. századi magyar képzőművészet egyik legmeghatározóbb mestere. Az évforduló alkalmából a Magyar Nemzeti Galéria 125 művet mutat be a Barabás Miklós. A rajz mestere című kiállításon. A tárlaton néhány ismert festmény mellett elsősorban olyan rajzok és akvarellek láthatók, amelyekkel korábban még nem találkozhatott a közönség. A kiállítás átfogja a teljes grafikai életművet, így a korai munkák mellett láthatjuk Barabás itáliai képeit (köztük a Velence alkonyatkor című különleges remekművet), az 1840-es években a pályafutása csúcsára érő művész akvarelljeit, a korabeli fürdőéletet bemutató grafikáit, litografált arcképeinek sorozatát, s a késői Barabás néhány alkotását.
Barabás Miklós (1810–1898) a 19. század első felében kialakuló nemzeti festészet egyik legfőbb képviselője. Munkássága szinte az egész századra kiterjedt, de elsősorban a reformkori Pesten bontakozott ki. Festőként kortársairól készült több ezer portréjával vált ismertté, emellett zsánerképeivel is nagy sikereket aratott. Grafikusként, rajzolóként pályafutása jóval sokrétűbbnek mutatja Barabást: ifjúkori utazásainak nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő jelentőségű akvarelljeit követően szinte minden műfajban készített rajzokat és vízfestményeket. A sokszorosítás akkor újnak számító műfajában, a litográfiában is maradandót alkotott, a század negyvenes–ötvenes éveiben kortársairól készített kőrajzai arcképcsarnokként elevenítik fel a reformkor politikai és kulturális közéletét.
A tárlat különlegessége, hogy a festőként, elsősorban arcképfestőként ismert Barabás gazdag életművének részleteit ezúttal olyan grafikai műfajokon keresztül ismerheti meg a közönség, mint az akvarell, a rajz vagy a litográfia.
A kiállítás tematikus és részben kronologikus egységeken keresztül kíséri végig az életpályát a gyermek- és fiatalkori rajzi próbálkozásoktól kezdve az öregkori vízfestményekig. A pályakezdést követően különösen lényeges Barabás 1834–1835 közötti itáliai tanulmányútja, amelynek során a kor legmodernebb művészi alkotómódszerei közé tartozó akvarellfestészet jeles képviselőjétől, William Leighton Leitch skót festőtől átvette a friss látásmódot és elsajátította a technikát, amelyet aztán egész művészi pályafutása során alkalmazni tudott. A fekete szín mellőzésével könnyed, virtuóz tájképeket készített nemcsak itáliai, hanem magyar tájakról is, amelyek szintén megjelennek a kiállításban. A Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteményéből összevetésképpen a skót művész és más angol akvarellezők munkái láthatók.
Barabás Miklós a reformkorban a nemzeti festészet kibontakozásának első számú képviselője volt. A kiállítás nagy egységet szentel a festő portréművészetének. Barabás változatos technikákkal örökítette meg a közélet legfontosabb szereplőit, irodalmárokat, művészeket, politikusokat, vagy épp a közönség kedvenceinek számító színészeket, muzsikusokat. Ebben a szekcióban láthatjuk a Petőfiről készült kevés egykorú arckép közül is az egyiket.
Barabás sokoldalúságáról tanúskodik, hogy korabeli divatrajzai, sajtóillusztrációi, karikatúrái és csoportos életképei is tulajdonképpen műfajteremtőnek tekinthetők. Számos zsánerjelenetet komponált korabeli szövegekhez, előfordult az is, hogy az ő rajza ihletett szerzőket költemények megírására. Nemcsak a Magyarországon megjelenő sajtótermékek számára dolgozott, hanem külföldi lapoknak – korabeli szóhasználattal: almanachoknak – is. A korszak nagy eseményeinek krónikása is volt, a mindennapi élet történésein kívül olyan történelmi eseményekről is tudósított, mint a Lánchíd alapkőletétele, majd az építkezés maga vált pesti látképeinek főszereplőjévé. Külön tematikus egység foglalkozik pesti vedutáival, amelyek mellett a Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteményéből Rudolf von Alt által ugyanabban az időszakban készített pesti látképek láthatók, így kiváló alkalom nyílik a két művész komponálási módszereinek összehasonlítására, illetve a reformkori Pest és Buda látképeinek böngészésére.
Barabás gyakran különböző fürdőhelyeken keresett kikapcsolódást; első alkalommal 1839-ben járt ilyen kúrán, élményeiről, benyomásairól, a helyszínről rajzsorozatot készített, amelyet a kiállításban külön egységben mutatunk be. Lebilincselően érdekes tanulmányozni, hogy a mai spa-kultúrához képest milyenek voltak a gyógyulás, pihenés különböző módozatai.
A kiállítás érdekessége, hogy a rajzok, akvarellek közül néhány egészen nagy méretben, illetve nagyító segítségével is tanulmányozható.
A tárlaton főként a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből válogatott alkotásokat láthat a közönség, de a BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár kollekciójából is szerepelnek olyan művek, amelyek korábban még nem voltak kiállítva. A Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteményében őrzött osztrák, német és angol művészek munkáiból izgalmas párhuzamok állíthatók Barabás művei mellé, amelyek új kontextust teremtenek a magyar művész grafikáinak.
A kiállítás kurátorai: Hessky Orsolya és Dsupin Luca művészettörténészek
A kis akvarell az Itáliában készült művek között előkelő helyet foglal el: mindazon új törekvések összegzésének tekinthető, amelyeket Barabás tanulmányútján ismert meg és sajátított el. Az alakra hagyományosan úgy tekintünk, mint önarcképre: a tengerparton ülő, nyugodtan szemlélődő festő művészetének minden tárgyi eszközével felszerelve méri fel az örökké mozgásban lévő tengert, a természetet, amelynek pillanatnyi benyomásaira, ezeknek megragadására immár teljesen felkészült.
Barabás talán legszebb, Gräfenbergben készített akvarellje tükrözi a korabeli cikkekből ismert táj jellegét, és nem utolsósorban magán hordozza a művész korábbi, 1834–1835 közti itáliai utazása során elsajátított akvarelltechnika bravúros használatát. Míg a távoli hegyormokon ködbe vagy felhőkbe burkolózó fenyveseket látunk, addig a kép közép- és előterében lombos fák, füvek, virágok, sziklák aprólékos ábrázolását figyelhetjük meg. Az akvarell a vízgyógyintézet 1839-es kiépültségi állapotáról tanúskodik, ahogy a fa- és kőházak közül kimagasodik a fürdő ’Hrad’ (Vár) névre hallgató központi épülete.
Schmidt Emma, Nagysándor József aradi vértanú menyasszonya, 1853-tól Klauzál Gábor felesége. Barabás így ír a mű keletkezéséről: „Meglátogattam Nagy Sándor tábornokot, kit még József-huszár hadnagy korából ismertem s őt is lerajzoltam. Lefestettem aquarellben a menyasszonyát is, dr. Schmidt pestmegyei főorvos leányát, a kinek a képét Nagy Sándor a fogságba is magával vitte…”
„Egyszer Castellamaréba indultunk kis vitorlás ladikon. Mikor útra keltünk olyan csöndes volt a tenger, hogy a hajósoknak evezniök kellet; azt hittem, estig sem érünk oda; bíztattak, hogy tíz óra felé fokozódni kezd a szél. […] És csakugyan egy-két percz múlva meglebbent a szél a fülem mellett és a víz színe kásásodni kezdett. A fokozódó széllel csónakunk tánczra kerekedett, keresztül csaptak fejünk fölött a hullámok, a mellettem ülő kapitányt egy hullám úgy meglökte, hogy a vele szemben ülőkkel együtt majdnem kiesett a csónakból, sőt én is bőrig áztam a hullámcsapástól. […] Én a legkisebb reményt sem tápláltam arra, hogy élve kimeneküljünk.” (Részlet Barabás Miklós Önéletrajzából)
Than Mór apró, de annál izgalmasabb rajzán Barabás Miklós műtermébe nyerhetünk bepillantást, amely a professzionális pesti művész teljes eszköztárát felvonultatja. Különösen érdekes a műterem falán látható nagy festmény, amely az Itáliából 1835-ben hazatért festő első itthon kiállított műve; ezzel hívta fel magára a közönség figyelmét. „…az Európa elragadtatása, melyet Paolo Veronese után másoltam s aztán Velenczéből Bécsbe küldtem […], hogy ne kelljen Italiában magammal hurczolni.”
