Timpanondombormű Szentkirályról

A ma Szombathely részét képező, korábban önálló Szentkirály település Szent István király tiszteletére szentelt, középkori eredetű templomát 1875-ben lebontották, hogy a helyére új, neogótikus épületet építsenek. A munkálatok során a kapu fölötti falból, másodlagos elhelyezésből bontották ki ezt a timpanondomborművet, ami a szombathelyi múzeumból került a Szépművészeti Múzeumba, majd 1973-ban a Magyar Nemzeti Galériába gyűjteményébe. Bár a templom építéstörténetéről keveset tudunk, de a faragvány stílusa és formája, valamint az ábrázolt jelenet alapján valószínűsíthető, hogy a lebontott templom 13. századi (utóbb átépített) épületének a nyugati kapujához tartozhatott.

A timpanon keretének, valamint a háttér síkjának a sajátosságai arra utalnak, hogy a középkori dombormű egy római kori márvány másodlagos átfaragásával készült. A faragványon számos, kisebb-nagyobb sérülés és kopás látható, a jobb szélén jelentős hiánnyal. A timpanon felső, szegmensívű szélét keskeny perem kereteli, míg a szélesebb, alsó pereme párkányszerűen kimélyül, mélységet adva az áldást osztó Krisztust és a két oldalán egy-egy donátort (egy donátorpárt) ábrázoló jelenetnek. A kompozíció térbeliségét tovább növeli, hogy a plasztikusan faragott alakok nemcsak a háttérből, hanem részben a keret síkjából is kiemelkednek.

Krisztus-Pantokrátor frontálisan ábrázolt, trónuson ülő alakja alacsony emelvényen helyezkedik el. Fejét kereszttel díszített, dicsfény veszi körül. Hullámos haja a vállára omlik, arcát dús szakáll borítja, furatlyukkal mélyített szeme mandula formájú, tekintete és fejtartása merev. A tunikája fölött viselt köpenye gazdag redőkben omlik alá a két lába között, sarutlan lábait a timpanon pereméről kihajló leveleken nyugtatja. Krisztus a köpenyét tartó bal kezével könyvet szorít a mellkasához, míg a jobb kezét szintén a mellkasához szorítva, esetlen, kicsavart tartásban emeli áldásra. A timpanon íves széle alatt, Krisztus jobbján és balján divatos világi öltözetet viselő, oldalnézetben ábrázolt pár, a templom donátorai görnyednek, tekintetüket mereven Krisztusra emelve. Mindketten megemelik és kissé oldalra fordítják a fejüket, miáltal a fejeik kiemelkednek a keret síkjából, és szinte a teljes arcukat látni engedik. A Krisztus jobbján féltérdre ereszkedő férfi donátor egyhajós, félköríves apszissal ellátott templommodellt tart a kezében. Tekintetének és arckifejezésének a merevségét valamelyest lágyítja a fejfedője alól kikandikáló és az arcát keretező, csigákban végződő, hullámos haj. Világias, hosszú, bő ruhája a felső testén laza redőkbe rendeződik, mintha egy öv fogná össze, míg a térdelő lábára szorosan rátapad. Krisztus balján női donátor térdel, kezeivel egy peremmel ellátott, sérült tárgyat (valószínűleg a templomnak adományozott liturgikus tárgyat, talán egy kelyhet) szorítva a mellkasához. Ruházata előkelő: hosszú, bokáig érő ingruhája fölött ujjatlan, bő köpenyt visel, míg a fején a haját teljesen eltakaró, a 13. században divatos fejfedőből (barbette) és pántból (file) álló viseletet hord, mely bő fátyolban omlik a hátára. Kerekded arcán furattal mélyített, tágra nyílt szemek ülnek, fölötte íves szemöldökkel, szája egyenes vonalú, tekintete és arckifejezése merev. Térdeplő lába Krisztus lábához hasonlóan, szintén levéldíszen pihen.

A timpanondombormű feltehetően festett volt, melyre a felületén fennmaradt alapozás- és festéknyomok utalnak. A kompozíció ellenpontozása, az alakok plasztikus, egyes részleteiben kifejezetten aprólékos faragása, a csiszolt és a szemcsés felületek kontrasztja, ennek térmélységnövelő hatása magas színvonalú szobrászi munkát takar. A faragvány stilisztikai sajátosságai a szobrász észak-itáliai tanultságára utalnak, és elsősorban Benedetto Antelami körével mutatnak rokonságot.

A timpanondombormű 1220–1230 körüli datálása mellett szól a 12. század végén – 13. század elején a magyar királyságban mind hangsúlyosabb szerephez jutó bárói rétegnek a királyi udvarban megjelenő gótikus stílusformákhoz való igazodása, valamint a társadalmi státuszt kifejező, és minden bizonnyal a királyi udvar közvetítésével terjedő előkelő, francia eredetű viselet másolása. A magyarországi emlékanyagban a sopronhorpácsi templom 1230 körül készült nyugati kapujának a domborműmaradványai állnak közeli stíluskapcsolatban a szentkirályi faragvánnyal, míg az ítélő Krisztus elé boruló donátorok hangsúlyos ábrázolásához a szintén 1220–1250 körüli, bátmonostori kaputimpanon nyújt közeli, bár a szentkirályinál jóval archaikusabb felfogású és gyengébb kivitelezésű párhuzamot.