A magyar művészet történetének is megvannak a nagy ígéretei: a fiatalon derékba tört pályák, a csekély számú alkotásból összeálló életművek, a kérdések, hogy „mi lett volna, ha…” – ha több idő adatik nekik, ha megérték volna ezt vagy azt a sorsfordító időszakot, ha túlélik a háborút, Trianont, negyvenötöt s így tovább. A fiatalon, pályájuk kezdetén meghalt, nagy tehetségű, ígéretes művészek névsorában Dósa Géza, Korb Erzsébet, Maticska Jenő, Bohacsek Ede vagy Plány Ervin mellett emlékezzünk meg Tóth Lászlóról is, aki épp 125 éve, 1895. május 27-én hagyta itt e földi világot.
Tóth László: Szépség, pénz és szellem, 1894, olaj, vászon; 241 × 120 cm, 239 × 229 cm, 239 × 120 cm, Magyar Nemzeti Galéria
Tóth Lászlónak (1869–1895) csak kilenc alkotóév adatott. Lyka Károly 1935-ben mint egykori barát emlékezett meg róla: „Tizenhét éves korában, 1886 őszén került a müncheni akadémiára és ettől az időtől egészen haláláig mohón vetette magát a rajzolásra és festésre. Szénnel, tollal, akvarellel, olajjal rengeteg tanulmányt készített, többet, mint legtöbb társa évtizedeken át; mintha sejtette volna, mily rövidre szabja a sors művészi pályáját…” Tóth László Münchenben Hollósy Simon köréhez tartozott, s szinte biztosak lehetünk benne, hogy ha nem hal meg idejekorán, 1896-ban ő is a nagybányai alapítók közé tartozott volna. Bár Tóth László már 1889-től kiállított a Képzőművészeti Társulat műcsarnoki tárlatain, alkotásainak zöme mára elkallódott. Egyetlen műve maradt fönn, az első igazán elismert alkotása, az 1894-ben bemutatott Szépség, pénz és szellem című triptychonja. A korszak szinte valamennyi kritikusa – Keleti Gusztávtól Kézdi-Kovács Lászlón át a nagyon negatív és gúnyos hangú Kacziány Ödönig – hosszasan taglalta a mű erényeit vagy éppen hibáit. Tóth László tehetségét és ennek a hármasképnek a jelentőségét azonban a legtöbben fölismerték. Fölismerte a Képzőművészeti Társulat héttagú kuratóriuma is, akik kétévenként döntöttek a nagylelkűen adományozó Rökk Szilárd hagyatékából alapított díjról, s 1894-ben Tóth Lászlót tüntették ki vele. (A Rökk Szilárd-díj 1000 forintos adománya egy megyei főorvos, főkönyvelő vagy gimnáziumi tanár egyéves fizetésének felelt meg.) S fölismerték a mű jelentőségét azok is, akik 1896-ban megvásárolták a festményt az Országos Képtár (a későbbi Szépművészeti Múzeum) számára.
„Ez a mű nemcsak Tóth László festői hitvallásának, hanem a vajúdó korszellemnek is lecsapódása” – írta Lyka Károly. Tóth Lászlót nemcsak a művészi kérdések, hanem a társadalmi problémák is izgatták, s ahogy Lyka írja, a bajokért „Tóth László felette érzékeny lelke balsejtelmekkel telten okolta […] a társadalom némely rétegének mohóságát, lelketlenségét”. A hármaskép keserűen és ironikusan jeleníti meg a Szépséget egy utcalány képében, a Pénzt az aranyborjút imádó öntudatlan tömeg képében, s persze egy erényes leányt is, ki elfordul a Pénz csábításaitól, s végül a Szellemet annak a tudósnak látszó fiatalembernek az alakjában, aki valójában – s erre Tóth is szüntelenül tett utalásokat – egy anarchista, aki egy robbanószer előállításával kísérletezik, amivel elpusztíthatja majd ezt a romlott világot. A művész egy szokatlan képformát választott ehhez az összetett jelentésű műhöz. A triptychon vagy hármaskép különösen alkalmas összefüggő képi történetek ábrázolására. A középkép és a szárnyak viszonya hierarchiát fejez ki, ráadásul a hármas számnak sokféle szimbolikus jelentése is van. Ez a képforma a középkori keresztény művészetben született meg. Ilyen formájú a legtöbb szárnyas oltár, s egészen biztos, hogy a képforma mélyebb jelentése a Szentháromság hármas szimbolikájával is kapcsolatban áll. Tóth László a képforma megválasztásával a megjelenített témák komolyságát, fontosságát kívánta hangsúlyozni. Szinte egy profán oltárt alkotott, melynek középképén a modern világ istene, a Pénz áll.
2020. május 27.