Október 31. a reformáció emléknapja. 1517-ben ezen a napon tette közzé Luther Márton azt a vitairatát, amely „95 tétel” néven vált ismertté, s amelynek központi gondolata a megtérés, a bűnbocsánat és az evangélium szentsége. A reformáció napja több európai országban is állami, Magyarországon a református és evangélikus gyülekezetek számára egyházi ünnep. A magyar festészet legszebb reformációképe Csók István festménye, az Úrvacsora, vagy más címen az „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”.
Csók István: Úrvacsora (Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre), 1890 olaj, vászon, 137,5 x 111 cm, Magyar Nemzeti Galéria
Csók István nyolcvanéves korában, 1945-ben vetette papírra emlékezéseit. Érzékletes szavakkal, nagy nyelvi kifejezőerővel elevenednek meg az Emlékezéseim lapjain a pesti, müncheni, párizsi művészélet mindennapjai, a beszélgetések, s természetesen művészi fejlődésének állomásai is. Húga esküvője előtt maga is hivatalos volt egy ünnepi istentiszteletre szülőfaluja, Sáregres református templomába. „Mit keressek én a templomban…?” – tette föl magának a kérdést a huszonéves ifjú művész, aki úgy érezte, hogy a világ csodái után egy falusi templom már semmi újdonsággal nem szolgálhat számára. Aztán azon kapta magát, hogy a hívekkel együtt imádkozik és énekel ő is, az úrvacsoraosztás élménye pedig valóságos lelki megvilágosodást jelentett számára. „Nem tudtam számot adni magamnak az érzéseimről, de azt már tudtam, mi lesz az, amivel igazán meg fogom hódítani a világot!” Ekkor fogalmazódott meg benne a festmény gondolata.
A képet Münchenben festette meg, helyi modellekkel, sőt még a lelkész, az öreg Vida Lajos bácsi alakjához is talált hasonló karaktert „a sörivók metropolisában”. A kép központi szereplői azonban az úr asztalához járuló leányok, s közülük is kitűnik az előtéren átvonuló kisleány. Ezt a figurát eredetileg imádkozó alakként képzelte el, a törékeny müncheni lánymodell azonban megbetegedett, így Csók félbehagyta a képet, majd hazautazott Magyarországra, s a festményt is maga után küldette. Hazafelé jutott eszébe a kislány, Érsek Örzsi, akinek alakja már az egykori istentisztelet alatt is annyira megragadta. „De ki tudja, hol lehet azóta? Szegény ember gyerekét a sors össze-vissza hányja” – jegyezte meg emlékezéseiben. Úgy érezte, ő lenne a legalkalmasabb modell a kép főalakjához. Otthon, Sáregresen épp kérdezősködött volna a kislány után, amikor kiderült, hogy Érsek Örzsi éppen az ő szüleinél szolgált.
A képet Csók 1890 végén mutatta be a Műcsarnok téli tárlatán. Telepy Károly, a nagy tekintélyű „Telepy bácsi” csak hosszas viták után volt hajlandó a képet az első sorba akasztani, mert úgy találta, hogy a mű nincs még kész: „Legalább egy kis árnyékot festett volna rá, adta élhetetlen piktorja!” Csók kedélyesen írja le, hogy amikor festménye már mindenütt sorra nyerte az aranyérmeket, Telepy bácsi is bevallotta, hogy neki a kép tulajdonképpen mindig is tetszett…
A festmény, bár műfaji értelemben életképnek tekinthető, szerencsésen mellőzi a zsánerképekre általában jellemző harsány, cselekményes mozzanatokat. Tulajdonképpen nem is történik semmi a képen. Áhítat, hit és átszellemültség sugárzik a szép, fiatal lányarcokból. Pontosan azt a megrendült lelkiállapotot adja vissza, amit Csók maga is érzett, amikor annyi év után újra beült földijei közé a templom padjába.
A festmény 1891-ben a párizsi Salon, 1900-ban pedig a párizsi világkiállítás aranyérmét is elnyerte. 1898 óta van magyar állami múzeumi tulajdonban, jelenleg is a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításának egyik nélkülözhetetlen darabja.
2018. október 31.