„Nemes és leszűrt művészet mesterét vesztettük el Ferenczy Károlyban. De ha egyetlen képe sem maradna az utókorra: művészetünk történetében akkor sem homályosúlna el a neve, mert munkálkodása szokatlan mértékben hatott kortársaira és az ifjabb nemzedékre. Az az üdítő mozgalom, amelyet a »nagybányai művészek« fellépése jelentett nálunk, legelső sorban Ferenczy nevéhez fűződik…” – szólt Lyka Károly nekrológja az Uj Idők 1917-es számában a mesterről, aki valóban a magyar festészet egyik meghatározó alakja volt. Az eredetileg gazdasági tanulmányokat végzett művész későbbi felesége, Fialka Olga festőnő hatására kezdett el művészettel foglalkozni.
Csók István bevált jóslatát idézve 1886-ból: „Most érkezett Nápolyból. Azt mondja, eddig gazdálkodott, de festő akar lenni. Láttam egy pár rajzát, abbul lesz piktor, meglássátok. Lefőzi még Munkácsyt.” 1887-ben iratkozott be a párizsi Julian Akadémiára, majd onnan Szentendrére hazatérve, 1889-től kezdte kialakítani a hétköznapok egyszerű, de nagyszerű pillanatait megörökítő „ferenczys” stílusát. Alighanem legfontosabb élménye a nagybányai táj fenségessége volt számára, amely egyúttal lehetőséget is kínált valamennyi ott letelepedett művésznek. A nagybányai közeg „biblikusan monumentális”, ahogy a mester megfogalmazta. „Ferenczynek lesznek sikerei” – jósolta meg annak idején Rippl-Rónai József is, s ma már tudjuk, hogy valóban így lett. Szinte egy korabeli művészeti menedzsert tisztelhetünk személyében, aki rengeteget tett a középkori bányavárosban letelepedő kolónia működéséért, mindemellett számos saját és csoportos kiállítást szervezett, ösztöndíjakat és tárlatokat zsűrizett.
Útvonaltippünk első állomása Ferenczy korai korszakának egyik remekműve, a Kavicsot hajigáló fiúk – vagy más címen Kődobálók –, amelyhez a finom naturalista jegyeket a francia festőművész, Jules Bastien-Lepage művészetéből merítette. Bastien-Lepage festészete a müncheni Hollósy-körre, így Hollósy Simonra, Thorma Jánosra, Réti Istvánra és Ferenczy Károlyra is nagy hatást gyakorolt.
A fátyolos plein air festmény a maga naturalisztikus anyagszerűségével Ferenczy szentendrei időszakának (1889–1892) egy szép példája. A képen látható három kamasz fiú a Duna-parton áll és köveket dobál a vízbe, ennek ellenére a két jobb oldali alak nyugodt, inkább szemlélődő, mint mozgékony – a harmadik, éppen lehajló fiú által eldobott kavicsot figyelik. A kezében követ tartó, a nézőhöz legközelebb álló fiú ejtett vállú; laza testtartása Ferenczy több képén is megjelenik más alakokon, elsősorban melankolikus témájú festményeken. Érdekes, hogy Ferenczy Károly szobrász fiának, Béninek a munkásságában is megjelentek a Kavicsot hajigáló fiúkon látható figurák mozdulatai, mondhatni apáról fiúra szállt a motívum. Béni egyébként sokszor nézegethette a művet gyermekkorában, a festmény ugyanis a Ferenczy család tulajdonát képezte egészen 1938-ig, ő pedig az alkotással egyazon évben, 1890-ben született ikertestvérével, a gobelinművész Noémivel együtt még ma is álló szentendrei házukban.
A Kertészek ugyancsak Ferenczy Károly szentendrei korszakának egyik kiemelkedő darabja: ugyanazt a finom naturalista látásmódot követi, mint az előbb látott Kavicsot hajigáló fiúk. A kompozíció merevebb, statikusabb, mint az előző alkotás – ennek az az oka, hogy ekkortájt a francia naturalista mesterekhez hasonlóan Ferenczy is fényképet használt a festményeihez. A művész jellemzően hosszadalmasan dolgozott egy-egy alkotásán, és csak „portyázó festésnek” hívta a pillanatnyi impressziók alkalomszerű, gyors megörökítését.
A festő úgy fogalmazott, hogy szentendrei évei alatt „sem a művészetet, sem a természetet nem ösmertem volt eléggé”, így ekkor a franciáktól elsajátított naturalista szemléletmódot követte alapvetően. A Kertészeken egy igen egyszerű, szinte téma nélküli jelenetet láthatunk: az idős férfi kaméliát ültet épp cserépbe, míg a fiatal fiú jobb kezében tartott kannájából láthatjuk, hogy kicsit kicsöppent a víz a földre, a fiú pedig csak mereven bámul maga elé – gyakorlatilag minket, nézőket egyúttal be is húzva a festménybe annak szemlélőjeként.
Ferenczy Károly életműve a magyar kultúra kiemelkedő értékei közé tartozik: a nagybányai művésztelep alapítójaként a modern magyar művészet egyik kulcsfiguráját tisztelhetjük személyében. Mivel nem hagyott hátra elméleti feljegyzéseket, művészetről alkotott nézeteire szinte kizárólag alkotásaiból következtethetünk – ezeket egészíti ki több száz fennmaradt levele, melyek megmutatják a művész mögött rejtőző embert is. Mindig érdekes belegondolni, hogy egy alkotás mögött egy (művész)ember áll – jelen esetleg egy családcentrikus és művelt férfiú. Ismerjük meg kicsit a szinte személyi igazolvány fotójának is beillő portréban elmerülve a művész mögött rejtőző embert is. Önarcképén a természet a „műterme”: egy lombfal előtt néz szembe velünk a fiatal festő, eszközök és gesztusok nélkül, puritán beállításban.
Ferenczy Károly mint festő és mint ember is nagyon szerethető, aki egyszerre kötötte össze életét két igaz szerelmével, a művészettel és a szintén szakmabeli Fialka Olgával, haláláig hűségesen ragaszkodva hozzájuk. Szép szerelmükből három gyermek született: a legidősebb Valér ugyancsak festőművész, az előbb emlegetett ikrek közül Béni szobrász, Noémi pedig gobelinművész lett. Ferenczy Valér emlékezései alapján apja „szép ember volt, szeretetre méltó világfi”, kissé tartózkodó, de széles látókörű, több nyelven beszélő férfi, aki élt-halt családjáért. Ezt bizonyítják levelei is, ahol Valért humorosan Mungóként és Bimbiként, Bénit Brösztesként, Röstropcsin Sanként, Ben Kristofonzeként, Topcsinként, esetleg Pomplejovszkiként, Noémit pedig legfőképp Édes Czavankaként emlegette. Érdekes és érdemes lehet elolvasni Carolus, avagy Ferenczy Károly kötetbe szedett leveleit is, mert ezáltal komplexebb képet kaphatunk még a művész(ember)ről. Lyka Károly úgy fogalmazott, hogy „halk szavú és kevés beszédű” volt, mégis iránymutató „pictor doctus” alakja ő a magyar festészetnek, aki örökké keresett, kutatott és ezzel másokra is nagy hatást gyakorolt.
Valér szavaival élve apja „a legnagyobb mértékben ellenezte, helytelenítette az irodalmias, elbeszélő elem belekeverését a képzőművészetbe” – ezért is érdekes darab az életműben az Orfeusz, ugyanis ez az egyetlen mitológiai témájú olajfestménye a mesternek. Maga az alak számos alkotót megihletett már – a mitológiában is jártas – Ferenczy előtt, így például Caravaggiót, Rubenst, Rodint vagy Delacroix-t, ugyanakkor Monteverdi, Liszt, Gluck és Stravinsky is komponált zenét alakjáról. Őt tartották a líra feltalálójának, aki képes volt muzsikájával megszelídíteni a vadakat – mindemellett értett is az állatok nyelvén –, vagy épp megállítani a folyókat és táncra perdíteni a sziklákat. A legismertebb mitológiai történet szerint, amikor elveszítette kedvesét, Eurüdikét, lement érte az alvilágba, ahol sikerült meglágyítania Perszephoné és Hádész szívét. Az istenek ezért visszaengedték a lányt a földi világba, de azzal a feltétellel, hogy Orfeusz előtte halad és nem néz vissza – ám mivel ezt nem tudta megállni a szerelmes férfi, végleg elveszítette kedvesét.
Ferenczy a szentendrei időszak után, 1892 és 1896 között Münchenben élt, ahol szellemi közösségben működött Hollósy Simonnal és az ott letelepedett magyar festőkkel – velük alapította meg a már emlegetett nagybányai iskolát. Münchenben is inspirálta a természet, illetve a szabadban elé táruló látvány – ennek az időszaknak az egyik legszebb példája az 1894-ben született Orfeusz. Ferenczy számára fontos volt az élő, „hús-vér” testek tanulmányozása, amit az Orfeusz esetében maximálisan kiaknázott. Az erdőben zenélő ifjú férfi képén megjelenik a nagybányai stílusra jellemző természetszeretet is, az alak ugyanis elválaszthatatlanul olvad össze a környezetével. Érdekes adalék, hogy a műhöz két előzetes vázlatot készített a festő: az egyik egy teljes akt, a másik pedig fél-, a végső alkotáshoz hasonlóan. Ugyancsak Valért idézve, apja „főúri módon, meggondolás nélkül adta ajándékba [az Orfeuszt] valakinek, akinek ez örömet szerzett”, s végül ettől a tulajdonostól került a főváros tulajdonába a sok szempontból páratlan alkotás.
Ferenczy 1896-ban, a millennium évében telepedett le Nagybányán pályatársaival. A szintén alapítók közé tartozó Réti István gyönyörűen megfogalmazta a város lényét és lényegét: „A lombok között a vándor napsugár mindig másutt lövellte keresztül nyilait az átlátszó, mély smaragdos lombháttéren, amelyből a hegy mögül kibúvó, fehér testű, nyári felhők reflektoros fényétől valószínűtlen ragyogással, szinte átszellemülten világított elő az ünnepélyesen merev parasztmodellek arctányérja. A természet varázslatos változásai és szépségei előtt megilletődve és tehetetlenül álltak a fiatal piktorok…” Ferenczy 1902 tavaszán egy neki címzett levelében úgy fogalmazott, hogy ideje túllépnie „a nagybányai dombokon”, és egy tágabb művészeti környezetben megmérettetni. Az azt követő 1903-as év különös jelentőséggel is bírt számára: ekkor készült képei megmutatják, hogy milyen alapokon kívánta festészetét megújítani. Réti a „tiszta festőiség elvének” nevezte azt az irányt, melyet Ferenczy is képviselt ebben az időszakában. A mester 1905-ig élt ott, amikor Budapestre hívta a tanári hivatás, s végül a fővárosban is halt meg 1917-ben.
Meller Simon 1905-ös szavaival élve: „Az 1903-ik esztendő a napfény fokozott intenzitásának ábrázolásával lep meg.” A művész az ember és természet tökéletes egységét valósította meg ekkortájt született alkotásain, és gyakorlatilag minden évszakban „kora reggeltől késő esthomályig minden órát” kiaknázott ábrázolásain. Mondhatni megszokott látványnak számított, hogy a szabadiskola növendékei fel-feltűntek vásznaikkal Nagybánya különböző pontjain és a szabad ég alatt alkottak. A város lakói szerették és támogatták őket ott, ahol tudták: a Festőnő modelljéről tudjuk, hogy egy bizonyos Ilon volt, aki gyakran állt modellt a fiataloknak. Ilon a képen egy fehér festőkötényt visel kék fodros ruhája fölött, fején szalmakalap. Izgalmas részlet a kezében tartott paletta, mert ugyanazok a színek tűnnek fel rajta, melyekkel Ferenczy is megörökítette a képet. A mester 1903-as Nemzeti Szalon-beli kiállításán mintegy 86 műve volt látható, ekkor vásárolta meg az állam – többek között – a derűs, friss természetességgel megörökített Festőnő című alkotását is.
Az október az év egyik legszínesebb hónapja. Juhász Gyula gyönyörűen meg is ragadta a lényegét 1924-es Október című versében: „A fény arannyal öntözi még / a szőke akác levelét, / de ez a fény, megérzem én, / már októberi fény…” Az ősz olyan, akár egy második tavasz: a falevelek mintha csodálatos színekben pompázó virágok lennének. A melengető napsütés, az arany fények ragyogása, a koppanó gesztenye hangja, az avar zsizsegése, az egyre hűvösödő fuvallatok – akár egy festőművész, úgy színezi ki a tájat az október.
A Festőnővel egy évben, ugyancsak 1903-ban született Október című művön egy ingre vetkőzött, kalapos, újságot olvasó férfi áll a dús természeti környezettől leválasztott kertben egy hatalmas napernyő árnyékában, háttal a nézőnek. A modell, akiről Ferenczy Valér leírásaiból tudjuk, hogy a Ferenczy család inasa, bizonyos Máncz János volt – bár a festő csak Sir Johnként emlegette –, a nagybányai családi otthon szelíd, meghitt biztonságában merül el olvasnivalójában és a fényben fürdő tájban. Bár ha igazán őszinték akarunk lenni, az olvasnivalóban kevésbé tudott elmerülni: szintén Valér szavaival élve, Sir John „átlagon aluli” műveltségű ember volt, aki az anekdota szerint még az újságot is fordítva tartotta a modellállás közben. Mindez természetesen a festmény értékéből mit sem von le, Ferenczy Károlynak bármit elhiszünk, annyira hitelesnek és igazinak mutatja be a pillanatot. Szinte halljuk a napsütésre kipergett zümmögő bogarak moraját, a gyümölcsöt lakmározó madarak csiripelését, s érezzük bőrünkön az utolsó napsugarakat – „de ez a fény, megérzem én, / már októberi fény…”
Ferenczy Károly Fialka Olgával közös ikergyermekei, az 1890-ben született Noémi és Béni láthatók a Kettős arckép című alkotáson, tizennyolc éves korukban. Noémi kiemelkedő iparművészként tevékenykedett – olyannyira, hogy ma a nevét viseli az egyik fontos állami kitüntetésünk, de kiemelkedő alkotás a portrészobra is, melyet ikertestvére, Béni mintázott meg. Mindketten határozott művészi ízléssel voltak megáldva, mindemellett páratlan szellemi közösségben nőhettek fel, amely hozzájárult későbbi munkásságuk kiteljesedéséhez. Noémi mindössze huszonkét évesen kezdett el megismerkedni a szövéssel, majd négy évvel később már be is mutatta kárpitjait a család gyűjteményes kiállításán. Nemcsak tervezte, hanem ő is szőtte műveit: a saját maga által színezett gyapjúfonalakból készítette őket, melyek dekorativitásukkal rendkívül újítónak számítottak, de a lírai színviláguk is egészen egyedi és különleges.
Béni is már egészen fiatal korától érdeklődött a művészet iránt: maga is tanult a nagybányai festőiskolában, majd, rálelve a szobrászatra, a neves művészettörténész, Lyka Károly is felfigyelt a fiatal tehetségére 1916-ban: „Jól esik látni, hogy ama kevés szobrászunk közé tartozik, akit nem csábított el az anyagkínálta olcsó hatás…” Ahogyan édesapja, úgy Béni is különösen értett a portrék megörökítéséhez, ugyanis kitűnő karakterérzékkel és emberismerettel rendelkeztek mindahányan. A műteremben készült festmény részletgazdagságát és hitelességét érdemes kiemelni, mindemellett a kompozíciós megvalósítás és Béni szokatlan testtartása is érdekes a kobaltkék függönyháttér előtt.
A művész mindennapi életből vett jeleneteinek sorába illeszkedik a Napos délelőtt című, 1905-ben született festmény. A századforduló elejétől fogva több hasonló jellegű plein air művet festett Ferenczy, melyek egyszerre élet- és tájképek is, hiszen az alakok és a természeti környezet együtt lélegeznek, tökéletes összhangban olvadva össze. Művésztársa, Réti István foglalta össze tökéletesen a festő eljárását: „Az alakokat rendszerint szűk térbe szorítja s ritkán helyezi egészükben elvágások nélkül, talpig láthatóan a kép színpadára. […] A tájkörnyezettel szemben az emberi alakok felé tolódik el a térarány, ami azonban a képek természeti hangulatának jelentőségét éppenséggel nem csökkenti…” témasorozat „az egész természetben való gyönyörködésből fakadt”.
Rendkívül izgalmas Ferenczy œuvre-je, hiszen minden napszakban meglátta a szépet, így az esti delírium fényeiben és a délelőtti tűző napsugárban is. A Napos délelőtt című festményen egy gyümölcsökkel megpakolt asztal mellett ül egy szalmakalapos, olvasó férfi, illetve egy fehér kalapos, lila ruhás hölgy. Nagybányán mintha a nap is másképp sütne: a sugara a Ferenczy család kertjében található diófa alá is beszökött. Az alakok testtartása egy pontosan megszerkesztett kompozíció részei, ám könnyedek és természetesek – elhisszük Ferenczynek, hogy a pár valóban ott és úgy pihent, ahogyan azt a Napos délelőttön megfestette. A legnagyobb nagybányai címre keresztelt útvonaltippünket Csók István Ferenczyről szóló gyönyörű gondolataival zárjuk: „Nehéz örökséget hagytál itt nekünk: oly magas nívón tartani a magyar művészetet, aminőre te segítetted vinni!”