Útvonaltippünk segítségével megismerheti az impresszionizmus és a posztimpresszionizmus francia és magyar mestereinek műveit. Csodálja meg Paul Cezanne, Claude Monet, Camille Pissarro és Auguste Rodin – és magyar kortársaik, Czigány Dezső, Szinyei Merse Pál, Rippl-Rónai József, és Ligeti Miklós alkotásait a múzeum kiállításain.
A Pont-Neuföt, Párizs legöregebb hídját, 1578 és 1607 között építették, IV. Henrik uralkodása alatt. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy egy hídra házakat és boltokat tervezzenek az építészek, akkoriban azonban ez volt a megszokott. A Pont-Neuf volt az első híd Párizsban, amelyen nem állt üzlethelyiség vagy lakóház, szabadon lehetett rajta sétálni, ahogy azt Pissarro is ábrázolja. Az impresszionista alkotókat módszertani tanácsaival összefogó Pissarro az 1890-es évek során egymás után festette meg Párizs jellegzetes, kiemelkedő épületeit, általában felülnézetből, a közelben bérelt hotelszoba vagy lakás ablakából. Az egymás mellé rendelt üde színfoltok élethűen idézik meg a Szajnán átívelő híd nyüzsgő tömegét, a város zaját, felfokozott ritmusát. A folyóparton álló házak körvonalai szinte feloldódnak a szürkés fényben, ennek ellenére stabil, mozdíthatatlan ellenpontként jelennek meg a hídon vibráló tömeg felett. A kék égen szürkésen gomolygó felhőkkel Pissarro szinte elemeli a tekintetünket az emberekről és az épületekről, hogy végül mindez, egy alig megfogható, a pillanat felett álló, könnyed életérzésként jelenjen meg.
Monet 1878-ban költözött családjával Vétheuil-be, egy Szajna-parti kisvárosba. Annak ellenére, hogy az ott töltött három és fél során élete egyik legnehezebb periódusát élte meg – támogatója csődbe ment, 1879-ben felesége meghalt – a Vétheuil környékét megörökítő festményei ragyognak, élénk színekben pompáznak. Az impresszionizmus derűje és a levegő vibrálása járja át a képet. A virágzó, szélfútta szilvafák a festő háza körül lévő kertben bontják virágaikat, a sűrűn, egymásra halmozott festékfoltoktól szinte átláthatatlanul. A fák alatti füves terület gyors, hosszú ecsetvonásai fokozzák a festmény dinamikáját, ugyanakkor a zöld és sárga különböző tónusai a szél lágyságának, melegségének érzetét keltik. A kisváros feletti dombtető lefelé futó színsávjai szinte tükörként fogják össze a festményen megjelenő különböző színeket, valamelyest függetlenítve azt időtől és tértől. Monet munkássága is mintha felette állt volna az időnek, a magánéleti és anyagi válságok ellenére, illetve az Algériában töltött katonai szolgálata alatt is alkotott, megörökítve a városok és a természet impresszióit.
A dél-franciaországi Aix-en Provence-ban született mester egyik kiemelkedő alkotását őrzi a Szépművészeti Múzeum. A festmény báró Hatvany Ferenc festő és műgyűjtő ajándékaként került be a múzeum gyűjteményébe és azóta is egyik ékköve. Cezanne a mű elkészítésekor már ismerte az impresszionisták alkotásait és munkamódszerét, többször járt Párizsban és barátai között tudhatta az irányzat legnagyobb mestereit, Camille Pisarrót és Claude Monet-t is. Cezanne rendkívüli módon kedvelte a csendélet műfaját, mivel jól illett aprólékos, a festmény minden részletét gondosan előkészítő és kidolgozó alkotói magatartásához. A kompozóciót a nagy méretű, barnás színekkel megfestett tálaló uralja, amelyen két sorban elhelyezve jelennek meg a csendélet alkotói elemei: a különböző formájú gyümölcsök, a csészék és a két szintet egymáshoz kötő borosüveg. Különösen izgalmas részlet a festmény bal szélén látható babapiskótákból álló torony.
Rodin szerelmespárja eredetileg a Musée des Arts Décoratifs, a párizsi Iparművészeti Múzeum kapuját díszítette volna, amelynek elkészítésére 1880-ban megbízást a francia államtól. A művész nagy lendülettel látott munkához. A kapuszárnyak bronz domborművein Dante fő műve, az Isteni színjáték jeleneteit tervezte megformálni. A kora reneszánsz itáliai költő műve előtt tisztelgő Pokol kapuja azonban soha nem valósult meg, csak a művész halála után öntötték bronzba. A domborművek vázlatai alapján készült szobrok – Az örök tavasz, a Csók vagy a híres Gondolkodó – önálló műalkotásokként váltak ismertté.
Dante költeményének talán leghíresebb epizódja a Pokol ötödik éneke. Ebben az epizódban ismerhetjük meg a szerelem halottai között bűnhődő Paolo és Francesca történetét. A két fiatal egy lovagregény olvasása közben lobbantak szerelemre, Francesca férje, Paolo bátyja azonban rajtakapta és megölte őket. A szomorú sorsú szerelmesek önfeledt csókja valójában egy fájdalmasan rövid pillanat. A 13. századi história, amelyet Dante tett halhatatlanná, a századfordulón különösen népszerű téma volt. Rodin márványból is megformázta az összefonódó párt, érzékletesen örökítve meg a mozgásban lévő emberi testet.
Auguste Rodin nemzetközi sikerét 1900-as világkiállításon való szereplése és a kiállítással párhuzamosan, a Pavillon de l’Almában megrendezett tárlata hozta meg. A közönség itt láthatta először a Pokol kapuja gipszelemeit, valamint az egyes témákból kiinduló, önálló műként megvalósuló szobrokat. E két helyen bemutatott válogatás sikere nyomán a magyar állam 1900-ban és 1901-ben Auguste Rodin öt szobrát vásárolta meg a Szépművészeti Múzeum számára, közvetlenül a művésztől.
Ligeti Miklós, a századforduló korszakának kiemelkedő magyar szobrásza. Legismertebb műve, a magyarok őstörténetéről hírt adó, legendás alak, Anonymus szobra, a Városligetben kapott helyet, kisebb bronzmakettje pedig a Nemzeti Galéria állandó kiállításán látható. A történelmi személyek, művészportrék, biblikus és allegorikus aktkompozíciók mellett előszeretettel formálta meg a mitológia szereplőit, nimfákat, faunokat és istenségeket is.
A carrarai márványból 1901-ben faragott Szerelem című szobor egy csókban összeforró fiatal férfit és egy partra vetett sellőt ábrázol. A mítoszok félig állat, félig ember alakú szereplők – mint az emberi természet kettőségét megtestesítő alakok – gyakran feltűntek a századforduló művészetében. Ligetit a fantáziavilág csodás lényeinek megjelenítése a 20. század első két évtizedében foglalkoztatta, később a szimbolista-szecessziós tematika és nyelvezet általános háttérbe szorulásával az ő művészete is más irányba haladt tovább.
Ligeti kiállítási karrierjének csúcspontja az 1907-ben a Nemzeti Szalonban rendezett, modern francia művészetet felvonultató tárlat, ahol Auguste Rodin rajzai mellett mutatták be a szobrait. Kortársai szerint az ő munkássága állt legközelebb a francia mesteréhez. Ligeti a kiállítás előkészítése során Prágába utazott, ahol minden bizonnyal személyesen is találkozhatott az 1902-es tárlata miatt a cseh fővárosban tartózkodó Rodinnel.
Szinyei Merse Pál mintegy tízéves alkotói válsága után több pipacsos képet is festett, változatos formátumokban. A vázlatosnak tűnő, kis méretű Pipacsos mezőn a horizont átlósan tűnik fel, keskeny sávot engedve az égboltnak. A kanyargó út vonalát követő piros virágözön dinamikusan vezeti a tekintetünket a távolba. Az alacsony nézőpontnak köszönhetően részei vagyunk a tájnak, mintha mi magunk is ott sétálhatnánk. A kora nyár könnyű fuvallatait leheletvékony ecsetvonások érzékeltetik és mintegy mellékesen, a kép szélére szorulva, kalapos figura áll az úton. Szinyei néhány későbbi pipacsos képen a természet inkább háttere, semmint főszereplője a zsánerszerű tájképeknek, fiatal parasztlányok sétájának. Itt azonban a teljes a harmónia, mi több, a zöld és piros felületek már-már absztrakt ritmusa rajzolódik ki.
A komplementer színpárokkal Szinyei már akadémiai diákévei alatt is kísérletezett, de a szakma, a konzervatív mesterek és néhány művészbarát is kritizálta merész színhasználatát és újszerű látásmódját. Akárcsak kezdetben Édouard Monet és az impresszionisták festményeivel, Szinyeivel sem tudtak lépést tartani, és a mester az értetlenségtől megbántva évtizedekig csak mellékes szereplője volt a művészeti életnek. A párizsi nyüzsgéstől és az impresszionistáktól távol, Szinyei mintha a zsigereiben érezte volna az új stílust, önmagától talált rá az impressziók megörökítésének módjára és az olyan tipikus impresszionista témákra, mint a vadvirágos rétek, a virágzó fák, vagy az illékony fényjátékok.
A festmény az első világháború után Franciaországban élő mester egyik kivételes csendélete. A Münchenben Hollósy Simonnál, majd Párizsban a Julian Akadémián tanuló Czigány Dezső ábrázolásmódjában Cezanne hagyományait követte. A festmény középpontjában a művész több alkotásán is feltűnő fedeles váza látható. A nagy méretű dísztárgy teljességgel uralja a kompozíciót, amit a háttér különleges, zöldes-türkizes színe és a falon lógó festmények ellensúlyoznak. Czigány csendéletei mellett számos önarcképet és portrét is festett, többek között közeli barátjáról, Ady Endréről.