En

Párizstól Kaposvárig – Rippl-Rónai József művészete

10 állomás
Párizstól Kaposvárig – Rippl-Rónai József művészete

„Büszke és irigy vagyok egy szép és nagyszerű úrra –, akit Rippl-Rónai Józsefnek hívnak az emberek idelenn s az angyalok odafenn. Első találkozásom vele Parisban történt, a Grand-Palais-ban, a Szalonban, kiállításon, régen. De volt hála Istennek gusztusom hozzá, hogy haza megírhassam: ez a magyar piktor […] a legnagyobb, vagy majdnem a legnagyobb…” – fogalmazott Ady Endre Rippl-Rónai és csekélységem című írásában a festőről, akivel szoros baráti és szellemi kapcsolatot ápolt. A művész valóban a modern magyar festészet egyik kiemelkedő alkotója. A festő az 1890-es években a francia posztimpresszionista „Nabis” csoport tagja, majd a szecessziós törekvések egyik legfőbb képviselője volt itthon. Gazdag színvilágú, dekoratív művészete üde színfoltot jelent a magyar festészetben. Útvonaltippünk segítségével most megismerhetik, hogy miért is különleges Rippl-Rónai József mint alkotó – s mint ember egyaránt.

Állomások

  • Rippl-Rónai József: Önarckép barna kalapban, 1897
  • Rippl-Rónai József: Öreganyám, 1894
  • Rippl-Rónai József: Nő fehér pettyes ruhában, 1889 vagy 1892
  • Rippl-Rónai József: Kalitkás nő, 1892
  • Rippl-Rónai József: Fekete fátyolos hölgy, 1896
  • Rippl-Rónai József: Tányérterv az Andrássy-ebédlőhöz, 1897
  • Rippl-Rónai József: Piacsek bácsi babákkal, 1905
  • Rippl-Rónai József: Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett, 1907
  • Rippl-Rónai József: Parkban festem Lazarine-t és Anellát, Hepiéknek melegük van, 1910–1911
  • Rippl-Rónai József: Bányai Zorka fekete ruhában, 1911

Rippl-Rónai József: Önarckép barna kalapban, 1897

Rippl-Rónai József: Önarckép barna kalapban, 1897

„Festő számára a legolcsóbb emberi modell, ha önmagát rajzolja. […] Amellett, hogy a legolcsóbb, egyszersmind a legtöbb művészi szabadságot nyujto, mert az ily kép minden porcikájában úgy készülhet, ahogyan a festő akarja, születésébe nem szól bele a szeszélyes megrendelő vagy az aggódó családtagok kifogása” – fogalmazta meg a Magyar Művészet 1927-es számában Dömötör István a Rippl-Rónai József művészetéről írt tanulmányában. Az önarckép egy alkotó számára az önkifejezés és önértelmezés fontos eszköze. Nehéz lenne közvetlenebb kapcsolatot teremteni az alkotónak a művét szemlélő közönséggel, mint egy önportréval. Rippl-Rónai a pályája során többször is, szinte rembrandti változatossággal örökítette meg magát képein. Az Önarckép barna kalapban című festményen a háta mögött saját alkotásainak sora függ a falon: e „kép a képben” kompozíciós megoldás saját művészi útjának változásait és folyamatos önértékelését egyaránt hivatott kifejezni. A mű párizsi korszakának csúcsán született és rímel Gauguin hasonló, saját művei előtt ábrázolt szembenéző önarcképére, ilyen értelemben művészi, baráti és szellemi párhuzamot is húzva a francia mesterrel. Rippl-Rónai jellegzetes külsejét a fotókon túl több visszaemlékezés őrzi, így Petrovics Eleké, a Szépművészeti Múzeum egykori igazgatójáé is: „…talpig szürkében szeretett mutatkozni. Szürke volt a ruhája, szokatlanul széles karimájú kalapja, nyakkendője, kesztyűje, s a szürke együttest korán deresedő haja egészítette ki. Egész megjelenése választékos és kiszámított volt.”

Rippl-Rónai József: Öreganyám, 1894

Rippl-Rónai József: Öreganyám, 1894

A majdhogynem életnagyságú képet a festő az anyai nagyanyjáról festette. Rippl-Rónai leghitelesebb, legmélyebb alkotásai a családtagjairól és szeretteiről készített arcképek. Petrovics Eleket idézve, „Öreganyám című arcképe épp úgy mintája az előadás egyszerű nemességének, mint a lélekkel teljes ábrázolásnak” – és valóban: ha szemügyre vesszük a képet, a legegyszerűbb eszközökkel és kevés színnel megörökített, szűkszavú előadású kép lényege az emberi lélek. Csendes világ ez, amelyben mindmáig egyszerre megható és felemelő elmélyülni a nézőnek, még akkor is, ha személyesen nem ismertük a festő nagymamáját. Nyilvánvaló, hogy a kép őszinte megfogalmazása az érzelmi érintettségnek is köszönhető, nemcsak festői kvalitásainak és tudásának. Rippl-Rónai nagyanyja, bár beltérben ül a karosszékben, kesztyűt, sálat és sapkát is visel, mintha rövidesen útnak indulna, ami szimbolikus gesztusként is értelmezhető. Mindemellett ez a festmény „hozta össze” Rippl-Rónait Paul Gauguinnel is – a magyar művészt idézve: „A kép, mint a többieknek, neki is legjobban tetszett a Marsmezei Szalón akkori kiállitásán. Az itt történt találkozásból kifolyólag hivott meg a Rue Vercingetorix-ban lévő műtermébe.”

Rippl-Rónai József: Nő fehér pettyes ruhában, 1889 vagy 1892

Rippl-Rónai József: Nő fehér pettyes ruhában, 1889 vagy 1892

A kaposvári művész festményeit elnézve a legtöbben valószínűleg nem gondolnánk, hogy karrierje Munkácsy Mihály műterméből indult – ahogy Rippl-Rónai fogalmazott: „Ő volt az, aki számomra […] az érvényesülés útját legelőször igyekezett egyengetni.” Az akkorra már világsztárrá lett festő igyekezett mindenben segíteni fiatalabb kollégáját, s amikor egy-egy képének eladása sikerrel járt, ismét őt idézve: „Munkácsy örült legjobban: oly boldoggá tette sikerem, hogy megölelt, megcsókolt és könnyezett örömében.” Rippl-Rónai eleinte igyekezett a mester modorában festeni, ám egy idő után „(ön)ellentmondásba keveredett” Munkácsy-stílű képeivel, így új festői utakat kezdett keresni. A Nő fehér pettyes ruhában már a Munkácsy-hatás alól felszabadult művészt mutatja, bár az angol James Whistler szemléletmódja sem hagyta hidegen: a nagyvonalú kifejezésmód és elegáns monokróm színvilág tőle eredeztethető. A művész ezen időszakában több hosszúkás formájú képet festett, melyeken életnagyságú figurák jelennek meg visszafogott enteriőrökben. A kötött formáktól eltávolodó alkotó ezzel a képével tette meg az első lépést a szecessziós-posztimpresszionisztikus megoldások felé. A Munkácsyra jellemző teatralitást és „zsíros”, sötét tónusú festéket mellőző képen a korabeli divat szerint öltözött, kecses fiatal nő már egy ízig-vérig modern alak. A mélyebb pszichikai jellemzést mellőző ábrázolás, a beállítás, az arányok törékenysége, a lazúros, vékony festékréteg, a mély árnyékok szinte teljes kiiktatása és a sziluett jelleg valami merőben új kezdete – Rippl-Rónai József első magára találása és Munkácsytól való végleges elszakadása.

Rippl-Rónai József: Kalitkás nő, 1892

Rippl-Rónai József: Kalitkás nő, 1892

„Sokféle ember, művész is, iró is tévedt be hozzám, akikkel nem tudtam s akik viszont velem nem tudtak harmonizálni. Nem értettek, kinevettek, egészen bolondnak, vagy csak hóbortosnak, de legalább is feltünést hajszolónak gondoltak. Nagyon tisztán emlékszem, mikor egy, az akkori magyar művészi igényeknek nagyon is megfelelő hires magyar piktor a szemembe nevetett, mikor a »Kalitkás leány« és »Öreganyám« képeimet meglátta nálam.” Ma már meghökkentően hatnak Rippl-Rónai visszaemlékezéseiből vett szavai, ám tény és való, hogy a festő talán legismertebb, az 1890-es években született képei eleinte nem arattak osztatlan sikert, sőt megbotránkozva, vagy épp nevetgélve állt a közönség a művek előtt. Az élclapok sem mulasztották el az alkalmat, hogy kigúnyolják az alkotásokat, melyek a későbbiekben végül a modern magyar művészet forradalmi remekművei közé emelkedtek. A művész hosszúkás képterekben látható finom, kecses, légies nőalakjai emblematikus festmények az életműben. A hölgyek elegánsak, szépek és titokzatosak. A képek nem konkrét személyről mintázott portrék, sokkal inkább „jelenségek”: a századvégi hangulatok, így az elvágyódás és elmerengés dekoratív képi kifejezőeszközei. A Kalitkás nőt kevés motívummal, leegyszerűsített látásmóddal alkotta meg a festő, mégis egy olyan álomszerű, időtlenné tett pillanat lett a végeredmény, ami örök klasszikusnak számít a magyar művészettörténetben.

Rippl-Rónai József: Fekete fátyolos hölgy, 1896

Rippl-Rónai József: Fekete fátyolos hölgy, 1896

Rippl-Rónai Fekete fátyolos hölgy című képe – szemben a Kalitkás nővel – egyéni karaktervonásokkal rendelkező, pontosan azonosítható alak, név szerint Madame Mazet. Kései párizsi korszakában a posztimpresszionista-szecessziós motívumvilág után a szimbolizmus is megérintette Rippl-Rónait: „Mennyire más, mennyire nagy város volt az a Páris más városokhoz képest!” – fogalmazta meg 1911-es visszaemlékezéseiben. A francia főváros jelentős hatást gyakorolt életére és művészetére egyaránt. Portréin az ábrázolt személyek belső lényegét tökéletesen vissza tudta adni: jelen esetben egy igazi femme fatale képében jelenik meg előttünk a Madame, aki a századvégi Párizs dekadens életérzésének megjelenítője. A kissé fáradt, de csábító tekintetű, elegáns gyászruhájú hölgy különös kisugárzással bír, világos arca szinte kiviláglik a sötét háttérből – nem véletlenül ismert az alkotás „Sápadt nő” címen is. Rippl-Rónai egyik legfranciásabb alkotásának modellje egyébként a festő baráti társaságának tagja volt, akinek férjét is megörökítette egyik szénrajzán.

Rippl-Rónai József: Tányérterv az Andrássy-ebédlőhöz, 1897

Rippl-Rónai József: Tányérterv az Andrássy-ebédlőhöz, 1897

„Ha ízlésem applikálására volt szükség, szobaberendezés, kiállításrendezés, képszőnyeg készítés, plakát- vagy meghívó-csinálás, szóval műipari munka, tervezés foglalta le tevékenységemet: a legegyszerűbb eszközeimmel […] stabilizáltam, iparkodván beleélni magamat egyúttal lelkivilágába annak is, akinek a mű készült s a kinek néha mintegy az életét kellett a tervem szerint készült dolgokkal körülvennem, életében részt vennem, élnie segítenem” – fogalmazott a festő saját iparművészeti munkásságáról. A 19. század végén indult a franciaországi Art Nouveau mozgalom, amelynek többek között az is célja volt, hogy a művészek átlépjenek műfajaik határán, és a festészeten/szobrászaton túl művészi kvalitással bíró használati cikkeket is tervezzenek. A párizsi „Nabis” csoport működésének hála a mozgalom terjedni kezdett, és a polgári otthonokat egymással harmonizáló bútorokkal, díszvázákkal és berendezési tárgyakkal rendezték be az összművészet jegyében. Rippl-Rónai egy 1896-os kiállításán ismerte meg gróf Andrássy Tivadar országgyűlési képviselő, műértő és mecénást, akitől nemsokára megbízást kapott arra, hogy tervezze meg és készítse el budai palotája ebédlőjének teljes berendezését. A művész nagy figyelmet szentelt a grófi család szeretett motívumainak, így vidéki kastélyuk gesztenyefáinak és rózsakertjüknek. A kanapéktól és tálalóktól kezdve az asztalon és székeken át a lámpákig, poharakig és tányérokig mindent ő tervezett. A tárgyakon nincs két egyforma mintázat, ahogyan a Zsolnay-tányérokra is más-más virágmotívumokat festett, melyekhez előzetesen papírlapra vetette pasztellkrétával a formákat. Zsolnay Vilmos 1898-as kimutatása alapján több mint 300 darabot taksált a teljes készlet. A festő az iparművészeti alkotásait egyébként nemes egyszerűséggel csak „dekoratív dolgaim”-ként emlegette.

Rippl-Rónai József: Piacsek bácsi babákkal, 1905

Rippl-Rónai József: Piacsek bácsi babákkal, 1905

A művész neve az idők során összefonódott Piacsek bácsiéval. A hajlott orrú, huncut tekintetű, pipás öreg a festő édesapjának jó barátja s egyben rokona, Piátsek Ferenc volt, aki a művészt idézve „ideális modell volt” számára. A korábban erdészként dolgozó urat ábrázoló képekről lerí a bensőséges kapcsolat és a közvetlen élmény, amely inspirálta a festőt a megörökítésre. Piacseket közvetlen, kedves, jó humorú embernek tartották, aki tudott franciául, ennek hála tudott beszélgetni a festő nejével, Lazarine-nal is. A Piacsek bácsi babákkal című festményen szinte halljuk a gyermekzsivajt és az úr dünnyögését is Rippl-Rónai summázó jellemábrázoló készségének köszönhetően. A festő titka, hogy a leghétköznapibb, szinte esemény nélküli helyzetet is képes harmonikus művészi magaslatokba emelni azzal, hogy mély, személyes érzelmeket visz a témába. Kaposváron vagyunk, a festő szülővárosában. Az ún. enteriőrjelenetek sorába illeszkedő képen gyakran megjelenő bútorok és kiegészítők láthatók – az idilli, részletekben gazdag kompozícióból sugárzik a belső béke. A kép jobb oldalán lévő fotelban heverő fodros ruhás, porcelánfejű babák a korban luxusjátékoknak számítottak. Bár francia babáknak hívták őket, a játékkészítés központja a 16–17. századtól kezdve Németország volt. A művön látható babáknak minden bizonnyal üvegszemük lehetett, szőke hajuk pedig valódi hajból készült paróka.⠀

Rippl-Rónai József: Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett, 1907

Rippl-Rónai József: Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett, 1907

Rippl-Rónai a franciaországi sikereit követően 1900-tól fokozatosan települt haza Kaposvárra. A művész 1906–1907-ben induló alkotói periódusában a festményei egyre színesebbekké váltak. Ő maga így indokolta az újítást: „Színeket egymásra semmi körülmények között nem rakunk. Minden szín megvan a tubusban, csak ki kell venni belőle, úgy, ahogy van.” Ebből, a találóan „pöttyös stílusnak” nevezett módszerből jut el a későbbiekben a szintén jellegzetes „kukoricás stílusáig” az 1910-es évekre. Az Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett című képen színfoltokból, tulajdonképp széles ecsetvonásokkal létrehozott pöttyökből formálta meg a részleteket. Igen hangsúlyosak az alakok karakterjegyei, akik szinte teljesen kitöltik a képteret. A zsúfolt kompozíción a háttér sárga, az előtér élénkpiros, ami tökéletes egységet teremt. A csíkos karosszék, amelyben édesapja ül, illetve a zöld huzatos darab, amelyben Piacsek, szintén a kiegyensúlyozottság eszközei. Az asztalon látható poharak és kancsó összefogják a kompozíciót, ugyanakkor el is választják egymástól az urakat. A borozgatás és pipázás a gondolkodás, elmélkedés eszközei, még ha látszólagosan a semmittevés szimbólumai is. A két férfi egymást metsző tekintete egyszerre áraszt testi és szellemi nyugalmat a festményen. Az alkotás Rippl-Rónai két korszakának jellegzetes festői jegyeit vegyíti: az enteriőr-periódusét és a friss „pöttyös stílust”.

Rippl-Rónai József: Parkban festem Lazarine-t és Anellát, Hepiéknek melegük van, 1910–1911

Rippl-Rónai József: Parkban festem Lazarine-t és Anellát, Hepiéknek melegük van, 1910–1911

A festő képeinek fő tematikája az 1900-as évek első évtizedében a magyar kisváros és annak lakói, illetve közvetlen családtagjai és barátai. A fekete szín használatának háttérbe szorulásával fokozatosan összegződtek a párizsi tapasztalatok az úgynevezett kukoricás képeken. A harsány, foltonként a vászonra helyezett színek a néző szemében állnak össze, közelről nézve pedig valóban kontúros, színes kukoricaszemeknek tűnnek. A festő társa a korai párizsi évek óta Baudrion Lazarine volt, akit végleges hazatelepülése után vett el feleségül. Gyermekük nem született. A nő testvérének lánya, Paris Anella – eredeti nevén Annette Paris, bár Rippl-Rónai gyakran „Kis Öreg”-ként is emlegette – 1908-ban került Lazarine-hoz, amikor meghalt a kislány édesanyja. A festő saját gyermekeként szerette a lányt, aki 1910 tavaszán, tizenegy éves korában vált a család tagjává. A művész egy sor alkotáson örökítette meg szívének kedves hölgyeit, ilyen a Parkban festem Lazarine-t és Anellát, Hepiéknek melegük van című kép is. A festményhez a művész egy, a kaposvári Róma-villa parkjában készült fotóját is felhasználta, amelynek alapján aztán kis módosításokkal megalkotta a koloritban gazdag festészeti kompozíciót.

Rippl-Rónai József: Bányai Zorka fekete ruhában, 1911

Rippl-Rónai József: Bányai Zorka fekete ruhában, 1911

A Rippl-Rónainál harmincöt évvel fiatalabb Bányai Elza, azaz Zorka szépségére a felesége hívta fel a figyelmet: a házaspár éppen egy vendéglőben ebédelt, amikor Lazarine-nak megakadt a szeme a különleges arcú, egyedi öltözékű lányon. Az asszony tudta, hogy férje épp modellt keres, így azt javasolta, hogy hívják el őt a műtermébe. Felesége nem volt féltékeny Rippl-Rónaira, mivel a festő gyakran került szoros kapcsolatba modelljeivel, még olyan is volt, aki egy időre hozzájuk költözött. Lazarine így a pincérlányra sem gyanakodott, mígnem az ártatlannak induló kapcsolatból szerelem nem lett. Anella, Rippl-Rónai fogadott lánya jó barátságban volt Zorkával, amíg ki nem derült az affér; ezután emlékirataiban már csak „bestiaként” emlegette őt. Idézve Anellát: „Egy kiváló ízlésű művészember mit talált vonzót – korán kívül – e határozottan csúnya és jelentéktelen teremtésen? Hogy a róla készült képek őt megszépítették, e tényen nem változtat semmit. Vonzó tulajdonsága egy sem volt, alakja tömzsi, hangja pedig kellemetlen csengésű volt.” Zorka a lány nem túl pozitív, nyilvánvalóan érzelmi alapú sommás véleménye ellenére valójában igen kelendő hölgy volt, aki néha engedett az udvarlásnak – többek között Szabó Lőrinc múzsája is volt egy ideig. Portréján egy elbűvölő nőt látunk, ahogyan a nagy vörös fotelba süppedve egyik kezével dús fekete ruhája kivágását mélyíti kacéran, a másikkal pedig szoknyáját emeli meg. Zorka végül férjhez ment és külföldön próbált szerencsét a későbbiekben.