A naiv művészet a 20. századi modernizmus egyik legnagyobb találmánya. Természetesen úgynevezett naiv művészekkel – vagyis képzetlen és kevésbé képzett, kicsit bumfordi, sematikus és aránytalan figurákat ábrázoló, hibás perspektívát alkalmazó alkotókkal – korábban is találkozunk. Munkáik ott vannak a népművészet faragásain, a centrumoktól távol eső templomok képein, szobrain, a temetők síremlékein, kocsmák cégérein, céltáblákon, vásári dísztárgyakon, rossz helyesírással írt falvédőkön, vagyis szinte mindenütt, ahová a nagybetűs Művészet még nem tette be a lábát. Ám mégis a 20. század modernjei voltak azok, akik mindezt igazi, nagy művészetnek látták, mert megérezték benne az ember és műve közötti őszinte viszonyt. S ez volt az a sorsdöntő fordulat, amikortól már a valóban képzett művészek is naiv módra kezdtek el alkotni, vagyis immár nem a dilettánsok próbálták utánozni a tanult művészeket, hanem fordítva.
A magyar művészetnek is vannak naiv művészei, s vannak olyan mesterei is, akik képesek voltak a naiv művészet egyszerűségét, báját és keresetlenségét a nagy művészetbe integrálni, anélkül hogy naivitásuk modoros gügyögéssé vagy éppen giccses érzelgősséggé vált volna. Ennek a modern naivitásnak volt az egyik első és jelentős mestere a 118 évvel ezelőtt, február elsején született Pekáry István (1905–1981). Pekáry Gömör megyében töltötte gyermekkorát, s 1923-tól, a Képzőművészeti Főiskolán a szintén gömöri Rudnay Gyulának lett növendéke. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert itáliai tanulmányai után Pekáry mesterének mutatta meg újabb stílusú munkáit, s Rudnay volt az, aki bátorította tanítványát a később oly jellegzetessé vált stílusának kimunkálásában. Ez a stílus pedig szépen ötvözte a magyar népművészet világát az itáliai trecento festészetével. Gazdag narratívájú, jól elmesélhető kompozíciók, világos, tiszta színek jellemzik Pekáry alkotásait, s valami olyan természetes naivitás, melyet az 1930-as évek egyik nagy művészettörténésze, Genthon István „a naivitásból származó, de cseppet sem naiv festészet’’-ként írt le.
Pekáry sokoldalú művész volt. Festményei mellett illusztrációkat és színházi díszleteket is készített, külföldi színházak számára is. Sőt, nagyobb vásznait, érdekesebb kompozícióit szőnyegben is elkészíttette. E munkáit a Budai Szövőműhely Lánchíd utcai helyiségeiben szőtték. Részletezően mesélő, népiesen naiv stílusának remekül megfelelt az általa „képszőnyeg”-nek nevezett technika. Pekáry életében hatszor rendeztek munkáiból életmű-kiállítást, utoljára a művész 70. születésnapján, 1975-ben az Ernst Múzeumban. Azóta szinte alig írtak róla, munkái csaknem kimentek a divatból. Pedig Pekáry olyan művész, kinek igényes alkotásai az 1930-as években fellendülő, s hivatalosan is kultivált naiv festészet legreprezentatívabb munkái. Olyan művek, melyek minden aprólékosságuk ellenére monumentális, nagy léptékű munkák.
Az 1932-ben festett „Nyár” című képe csupa szívderítő részlettel van tele. Bárányok, madarak, földművelők, sárga táj, kék égbolt, rózsaszín templomocska a mesebeli domb tetején, s mesebeli a szép aláírás is, ahogyan a művész cifrán odakanyarította nevét a kép jobb alsó sarkába.
2023. február 1.